‹‹ 1 ››

A kerti asztalon pihenő üvegcsészéből sűrűn gomolygott felfelé a forró gőzpára, nyirkossá és kissé ragadóssá téve a zömök testalkatú brit fiú kávéskanalat tartó vastag ujjait. Bár a tágas, nyitott belső udvar távolabbi sarkát már majdnem elérte az gangon kimért lassúsággal lefelé kúszó reggeli napfény, az emeleti szobákból kiszűrődő halk horkolást leszámítva még az egész épületben teljes csend honolt. Harry szórakozottan kavargatta a vizes, erősen áttetsző barna folyadékot, és bamba arckifejezéssel bámulta a pohár alján örvénylő cukorszemcséket. Nagy szüksége volt már egy bögre jó kávéra, az biztos. Valamikor az éjszaka közepén szállt le a gépe Mexikóvárosban, és már jócskán ...

Chapala mellett felvarrtam hát a gombjaimat, patyolattisztára mostam az összes ruhámat, és jó alaposan kipihentem a guadalajarai éjszakai élet minden fáradalmait. Így felfrissülve és feltöltekezve aztán már nem is vágytam semmi másra, mint a lehető legrövidebb úton eljutni a Csendes-óceánhoz, és átadni magam a homokos tengerpartok, színes koktélok, szörfös lányok és a messzi horizont mögött alábukó naplementék igencsak élvezetesnek ígérkező világának. Dupla medence, jacuzzi, bőrfotelek és bárszekrény ide-vagy-oda, a magyar ember utazó olyan, hogy ha nem látja egy évben hónapban legalább egyszer a tengert, börtönben érzi magát. Igazán nem akarok aggodalmat kelteni senkiben (pláne így utólag), de tény, ami tény, én akkor már ...

Guadalajarában igazán szép volt az élet: röpültek is a napok, egyik a másik után. Szinte csak kapkodtam a fejem a sok újdonság közepette, számtalan kalandban, élményben volt részem. Minden pillanatban úgy tűnt, a város nem más, mint aprócska titkok és csodák, ízletes falatok és érdekes emberek kifogyhatatlan tárháza. Bár akkor sem követtem volna el nagy hibát, ha maradtam volna még néhány hetet, idővel arra jutottam, hogy jobban teszem, ha nem ragadok le egy helyen, és továbbállok. Furcsa dolog ez. Hiába talál rá az ember valami gyönyörűre és csodálatosra, csak ott motoszkál az a nyugtalanító érzés a lelke mélyén, ami hajtja tovább a felderítetlen, az ismeretlen felé. Nem mellesleg alkalmi kis szeretetközösségünk is kezdett ...

Peru szép volt, Peru jó volt, de egy hónap után úgy éreztem, éppen eljött az ideje, hogy Peruból továbbálljak. Bár remek dolgokat láttam és tapasztaltam ott az égig érő hegyeket járva, a szívem vissza-visszakacsingatott a napsütötte tengerpartok, hideg italok, mosolygós lányok és a mindent átható derű földjére. Tudtam azonban, hogy utazásom természeténél fogva Kolumbiába mégse mehetek vissza, így aztán repjegyet váltottam abba az országba, amely nemcsak, hogy hasonló hely hírében állt, de az adott időszakban nyitva is volt az utazók előtt: Mexikóba. Nem akarok túlságosan elébe menni a dolgoknak, de meg kell mondanom, nem csalódtam. Az ország varázsát jól mutatja, hogy eredetileg egy, legfeljebb másfél hónapot terveztem Mexikóban ...

A hátizsákos világjárók élete nem csak játék és mese: Peruba ismét egy lehetetlen időpontban sikerült megérkeznem, az aktuális kijárási korlátozás utolsó éjjelének kellős közepébe. Ha az ember ilyesfajta útra adja a fejét, a repülési költségek alacsonyan tartása érdekében alapvetően két módszer áll a rendelkezésére. Vagy jó előre RTW (around the world – földkörüli) repjegyet vált, és szigorú menetrend szerint, előre meghatározott sorrendben és ütemezéssel járja körbe a világot, vagy egyirányú, minél olcsóbb jegyek után kutat, és vállalja az átszállásokkal és a nem éppen kézenfekvő indulási és érkezési időpontokkal járó kényelmetlenségeket. A dilemmát leegyszerűsítve hamar eljutunk a politikafilozófia ...

Öt és fél hónapja vagyok úton, és ezalatt az idő alatt szinte mindvégig pontosan azt csináltam, amihez éppen kedvem volt Pár kivételtől eltekintve abból sem többet, mint amennyi éppen jólesett - igaz, soha nem is kevesebbet. Ha éhes voltam, ettem, ha szomjas, hát ittam. Ha még mindig szomjas voltam, ittam reggelig, ha pedig alhatnékom támadt, édesen horkoltam másnap délig. Ha társaságra vágytam, hamar összebarátkoztam pár helyi lakossal vagy hasonszőrű utazóval (ez természetesen képletesen értendő, a dús testszőrzet nem elengedhetetlen előfeltétele a velem való barátkozásnak), aztán ha rájuk untam, vagy csak egy kis magányra volt szükségem, udvariasan elköszöntem tőlük, és csöndesen továbbálltam. Ha egy kis kultúrának éreztem ...

Miután alaposan kibúvárkodtam magam, és tiszteletbeli törzsvendéggé avanzsáltam San Andrés összes éjszaka is nyitva tartó bárjában (nem volt nehéz, a nyitvatartási korlátozást egyetlen kocsma bizonyult elég bátornak megszegni), érzékeny búcsút vettem a szigettől és izraeli merülőpajtásaimtól. Nem mintha meguntam volna tökéletesre csiszolt napi rutinomat (reggeli, búvárkodás, ebéd, délutáni pihenő, esti séta, társasági élet, alvás), de kezdett az agyamra menni a tikkasztó forróság és az azt még elviselhetetlenebbé tevő magas páratartalom. Mindenféle negatív felhang nélkül, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy a karibi térség hosszabb távon nem fehér embernek, de legalábbis nem a magamfajta fehér embernek való.

A hideg ...

Szeptember 30-a, csütörtök, éjjeli egy óra negyven perc.  Olvasóközönségemnek szeptember 30-a, csütörtök, reggel nyolc óra negyven perc. Úgy másfél hónapja egy sor nem sok, annyi sem jelent meg csenevész kis útinaplómban. Egy dolog nyilvánvaló: a terv határozottan nem ez volt – valahogy aztán mégis így alakult. Az első pár hét nemírás során szinte élveztem az enyhén szemrehányó, ugyanakkor hiúságomat lágyan simogató kérdéseket: „Miért nem írsz?” Az élvezet aztán hamar kiveszett a dologból. Mintha tudatalattimból olvasták volna fel tettetett megértéssel a finoman bántó szembesítést: „Miért nem írsz?”

Miért is nem írok? Nem mintha nem akartam volna. Akartam én pedig, akartam igazán. Szerettem volna valami új, ...

Mindig úgy képzeltem, ha egyszer véletlenül cápával találkoznék, az csakis egy nagy fehér cápa lehet. Félelmetes csúcsragadozó, ami ujjnyi hosszúságú, pengeéles fogakkal teli szájával felém kap, és persze elvéti. Egy kérlelhetetlen vadállat, amellyel hosszasan viaskodom tulajdon életemért, hogy aztán csodás, de talán mégsem annyira meglepő módon meghátrálásra kényszerítsem, vagy legalábbis elmeneküljek előle.  

Hogy ezen elképzeléseim milyen arányban gyökeredztek a Spielberg-filmek képi világában és saját beképzeltségemben, nehéz lenne megmondanom – mindenesetre úgy éreztem, egy nagy fehéret jelölt ki számomra a sors. Vagy ha hát nem is azt, minden bizonnyal egy tigriscápát, esetleg valami egyéb, a széles közvélemény ...

Egy hét Bogotái kalandozás után döntenem kellett: melegebb ruhákat veszek, vagy repjegyet egy melegebb helyre. Amellett, hogy a ruhaboltokat egyébként is kerülöm, mint ördög a szenteltvizet, nem is állt feltétlen szándékomban az első állomásomon túl mély gyökeret ereszteni: nem esett nehezemre hát a választás.

Kifejezetten jól éreztem magam a fővárosban is, de Medellin igazán belopta magát a szívembe. Becsületére legyen mondva pedig, nem adta könnyen magát. Mint egy szúrós tekintetű, zárkózott nőszemély, aki már olyan sokszor csalatkozott, hogy nem mer tovább kockáztatni: szilánkosra tört szívét megvédendő inkább rideg elutasítással viseltetik a teljes férfinem iránt, amelyben többnyire már csak fenyegető veszélyforrást ...