Miután alaposan kibúvárkodtam magam, és tiszteletbeli törzsvendéggé avanzsáltam San Andrés összes éjszaka is nyitva tartó bárjában (nem volt nehéz, a nyitvatartási korlátozást egyetlen kocsma bizonyult elég bátornak megszegni), érzékeny búcsút vettem a szigettől és izraeli merülőpajtásaimtól. Nem mintha meguntam volna tökéletesre csiszolt napi rutinomat (reggeli, búvárkodás, ebéd, délutáni pihenő, esti séta, társasági élet, alvás), de kezdett az agyamra menni a tikkasztó forróság és az azt még elviselhetetlenebbé tevő magas páratartalom. Mindenféle negatív felhang nélkül, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy a karibi térség hosszabb távon nem fehér embernek, de legalábbis nem a magamfajta fehér embernek való.

A hideg bezzeg valahogy sosem zavart. Lenge ruházatban is egész jól bírom a hűvösebb időjárást, pólóra rávett tavaszi bőrkabátban is komfortosan érzem magam a legtöbb téli estén – a forróságot ezzel szemben viszont soha nem állhattam. A testem úgy 30 fok környékén megszűnik rendesen funkcionálni: fáradékonnyá válok, nehezemre esik a koncentráció, és úgy izzadok, mint egy díjnyertes versenyló futam után. Persze a személyes intelmek és némi utánajárás alapján már tudtam, hogy következő állomásomon sem fogok fázni, arra azonban nem készültem fel, hogy a remélt enyhülés helyett helyzetem csak tovább fokozódik. A szigeten tomboló kánikula kutyafüle volt ahhoz képest, ami Cartagenában várt rám.

Egy 10-es skálán, ahol a „de jó időnk van!” foglalja el az 1-es értéket, az „ilyen kutya melegben a lábam se dugom ki az ajtón, az egyszer biztos.” pedig a 10-est, Cartagena óvatos becslésem szerint negyvenhármat, esetleg negyvennégyet érdemel. A helyzet súlyosságát jól mutatta, hogy városnéző sétáim során több alkalommal meg kellett álljak, hogy megvárjam, amíg átázott ingeim mindenféle útszéli bokrokra felaggatva kissé megszáradnak – pontosabban fogalmazva, amíg kissé megszáradunk. Talán mondanom sem kell, ez többnyire csak a szóban forgó, többnyire színes papagájoktól pompázó ruhadaraboknak sikerült. Másik jó példa, hogy a szigeten beállt napi 4-4,5 literes folyadékigényem egycsapásra 6 liter fölé emelkedett – melyet az első pár nap tapasztalataiból okulva már nem csak tiszta víz, hanem különféle gyümölcslevek és izotóniás sportitalok rendszeres fogyasztásával elégítettem ki. Ebben a melegben a kiszáradás mellett a megfelelő mennyiségű ásványi anyag bevitelére is érdemes figyelni – ezt a leckét pedig, bár sajnálatos módon a saját bőrömön, de egy életre megtanultam: a kiizzadt víz mellett más fontos anyagok is rohamtempóban hagyták el szervezetemet, így a harmadik nap reggelén roppant kellemetlen vádligörcsre és hasogató fejfájásra ébredtem.

A legzavaróbb mégis talán az volt az egészben, hogy úgy tűnt, szenvedéseimmel egyes-egyedül vagyok az egész városban. A helyiek, mintha csak az én kedélyeimet akarták volna tovább borzolni, zárt bőrcipőben, farmerben, hosszú ujjú, betűrt ingben, sőt, esténként gyakran vékony pulóverben jártak-keltek mindenfelé – és tették mindezt bármiféle izzadtságfolt, vagy egyéb olyan külső jel produkálása nélkül, ami arra engedett volna következtetni, hogy ha nem is túlságosan, de azért egy kicsit nekik is melegük van. Egészen úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is zavarta volna őket, hogy a pokol legforróbb bugyrában élik mindennapjaikat, és mintha valaha is hozzá lehetne szokni ehhez az egész őrülethez.

Máskülönben igazán jól éreztem magam Cartagénában. Nagyon változatos összképpel bíró város ez, ahol egymást érik az impozáns világörökségi helyszínek, a kolonialista építészet által dominált óvárosi részek, az élettel teli keskeny utcácskák, a csontfehér felhőkarcolók, a tömött strandok és kikötők, meg persze az elborzasztó állapotban lévő szegénynegyedek. A lakosok lazák és kedvesek, burjánzik a street art, és minden második sarkon valami érdekesség várja az idelátogatót. Napközben jobbnál jobb turisztikai, kulturális és gasztronómiai élményekkel gazdagodhat az ember, éjszaka pedig csak az nem talál magának elfoglaltságot, aki nem akar. Azoknak pedig, akik még nem találták meg életük párját, kifejezetten tudom ajánlani a várost, ami mindvégig azt az érzést keltette bennem, mintha valami gigantikus orgia végtelenségbe nyúló előjátéka lenne az egész. Mintha még az impozáns, ősrégi templomok és katedrálisok falait is teljesen átitatta volna a mindent belengő tesztoszteron és az ösztrogén – egy szó, mint száz, Cartagénában nehéz unatkozni.

Ha az ember bírja a forróságot, és medencés, de legalábbis légkondicionált szállást talál magának, igazán kiváló élményben lehet része. Úgy tűnik márpedig, hogy sokan vannak ezzel így: Cartagena kifejezetten kedvelt turisztikai célpont, ez pedig meg is látszik a városon – jó és rossz értelemben egyaránt. Szemmel láthatóan nagy figyelmet fordítanak arra, hogy az ideérkezők jól érezzék magukat: a jó minőségű (és gyakran a fejlett világ árszínvonalához igazodó) szolgáltatások, az éttermek széles választéka, a helyiek – legalábbis a többi kolumbiai városhoz viszonyított – magasabb szintű angoltudása kifejezetten üdítő élményként hatottak a korábbiak után. Békeidőkben egymást váltják a turistahajók a kikötőkben, és a várost ellepik a szabadságukat többnyire Hawaii-on, de legalábbis Hawaii-ingben töltő amerikai nyugdíjasok, az életjáradékukat vígan költő norvég özvegyek, középkorú orosz házaspárok, és egyéb tehetősebb szakmák, korosztályok és nációk jeles képviselői. Ez persze ottlétem alatt kevésbé volt érezhető – az általam megkérdezett turisztikai dolgozók szerint ugyanis legfeljebb 20%-on pöröghetett a szektor. A kereslet tehát megcsappant – nem úgy a kínálat! Az egyensúlyi állapothoz képest minden idelátogatóra ötször annyi utcai zsibárus, mutatványos, drogdíler, prostituált és egyéb, munkáját tisztességgel végző hivatásos zaklató jutott – ez pedig hamar fárasztóvá tud ám válni. Kis túlzással két perc sem telhetett el anélkül az óvárost járva, hogy valaki ne akarja rámtukmálni valamilyen portékáját, vagy ami még rosszabb, tettetett érdeklődéssel kérdezősködjön származásom felől, hogy aztán sokatmondóan bólogasson, „Hmmmm.... Hungría!”, és csak ezt követően tegyen üzleti ajánlatot feltételezett szükségleteim kielégítésére. Aztán persze hozzászokik az ember. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok szélsőségesen szorongó, önbizalomhiányos típus, de azért beletelt némi időmbe, amíg megtanultam azonnal és erélyesen visszautasítani az ilyesfajta ajánlatokat. Az embernek nincs is nagyon más választása: vagy belátja, hogy jámbor kedvességgel nem sokra megy a minden hájjal megkent, vérprofi turistakopasztókkal szemben, vagy fizet, mint a katonatiszt. Ha nem is pénzzel, hát az idejével mindenképpen. Ha viszont az ember megtanulta a leckét, és nem stresszforrásként tekint a szóban forgó üzletemberekre és üzletasszonyokra, egy idő után kifejezetten élvezetessé válik a jelenlétük – esetemben legalábbis ez történt.

A tréning elkezdéséhez értelemszerűen a történelmi óváros nyújtja a legalkalmasabb helyszínt. Vannak itt nyakukba akasztott fatálcáról cigarettát, kubai szivart, rágógumit, nyalókát, alóla pedig kokaint és egyéb bűnös szereket áruló mozgóárusok, turisztikai programértékesítők, vállalhatatlan hangminőségű mobilhangszórókkal közlekedő önjelölt freestyle rapperek (akik szinte kivétel nélkül a „big gringo boss”, és „hungarian Tony Montana” megtisztelő, ámbár teljes mértékben indokolatlan titulusokkal láttak el – talán ugyanazon mester fullcapje alól bújhattak elő?). Különféle kalap-és csörgőhangszer-kereskedők, a legnagyobb szükség idején a semmiből előbukkanó mozgó sörárusok, és számtalan egyéb, színes-szagos életforma, melyek roppant érdekessé teszik az utcán való puszta sétálást is, s melyek külön-külön is önálló monográfiát érdemelnének. Kifejezetten jó alkalmat kínálnak ez elsőbálozó turistáknak a gördülékeny visszautasításra való képesség elsajátításához: számosságuk folytán állandó kihívást jelentenek, ugyanakkor nem annyira rámenősek, így viszonylag könnyen lerázhatóak.  

A szakma csúcsát képviselő társaságra egy, Cartagenától nagyjából 20 kilométerre található festői strandon találtam rá, ahová a frissiben megismert és megkedvelt észak-koreai programozó srác invitált meg egy verőfényes csütörtöki reggelen. Az azúrkék hullámok által nyaldosott fehér homokos tengerparton roppant mulatságos dolgokat tapasztaltam. Először is, már magára a strandra bejutni is kész kaland: ötvenméterenként mezítlábas fekete fiatalemberek állnak csatárláncba az úton (ha nincsnek elegen, hát kövekkel toldják meg a sorfalat), hogy az autókat megállásra, a benne utazókat pedig mindenféle mondvacsinált okoknál fogva fizetésre kényszerítsék. Szerencsémre a minket szállító Uber sofőr ismerte a dörgést, és ha kicsit le is lassított az útonállók egészségének megőrzése céljából, rendíthetetlenül tört utat az autót hangos kiáltozások közepette ütögető önjelölt vámszedők seregei között. (Egyébiránt az Uber sofőrök is megérik a pénzüket, de erről talán majd máskor.)

Aztán ott vannak a Bryanek. Ők is kivétel nélkül fekete, mezítlábas fiúk, akik fülig érő mosollyal igyekeznek meggyőzni minden frissiben érkezőt arról, hogy csakis az őket foglalkoztató parti kocsmáktól érdemes nyugágyat bérelni. Hogy miért Bryanek? Szinte mindegyikük Bryanként (ritkábban George-ként) mutatkozott be. Bár a jelenség magyarázatát többszöri rákérdezés után is megtagadták tőlünk, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem öncélú tréfáról van szó, inkább szakmai szükségszerűség állhat a dolog mögött.

Legyen bárhogy is, a fiúk mindenképpen elismerést érdemelnek. Lenyűgöző tempóban rohangálnak fel-alá egész álló nap a strandra vezető, aszfaltburkolatot soha nem látott bekötőúton olyan melegben és napsütésben, amiben egy magamfajta utazó sétálni sem tudna egy óránál tovább anélkül, hogy hőgutát kapna. Ami pedig a legjobb az egészben, hogy teszik mindezt olyan rendíthetetlen jókedvvel és nyitottsággal, hogy az ember szinte elszégyelli magát, hogy gyanakvással kénytelen élni szándékaik őszinte természetét illetően. Sofőrünk még le sem parkolt az út szélén, mikor a jó tucatnyi főből álló fogadóbizottságuk már neki is látott áldásos tevékenységének. Hangos kiáltozások közepette, lelkesen integetve köszöntöttek minket, majd luxusszállodai alkalmazottak mozgáskultúráját idéző eleganciával kinyitották a taxi hátsó ajtóit, és karunknál fogva figyelmesen kisegítettek bennünket a fényre. Ezután már csak egy második osztályos szöveges feladatot idéző bemutatkozási kör volt hátra, és rá is tértek a lényegre:

Ha Gábor és Miké minden Bryannel és George-al, illetve a távozó sofőrrel is kezet akar fogni, egymással azonban nem, illetve a Bryanek és a George-ok csak velük kívánnak kezet fogni, azonban minden harmadik Bryan és George kétszer is szívesen bemutatkozna, hány kézfogás történik, amíg mindenki elégedett lesz n=9;12;15 esetén, ahol n a Bryanek és George-ok összesített létszáma?

Egymást túllicitálva tettek konkrét ajánlatot mindenféle komfortfokozattal bíró nyugágyakra, ételekre, alkoholos italokra, masszázsra, örömlányokra, bűnös szerekre, hajóútra, jetski bérlésre vonatkozóan, és biztosítottak afelől, hogy ha bármire (értsd, BÁRMIRE) szükségünk lenne, csak egy szavunkba kerül, intézik. Nem úgy tűnt, mintha viccelnének. Bár többségük viszonylag hamar feladta, páran roppant kitartónak bizonyultak, és még egy jó fél órán át élvezhettük becses társaságukat. Az ember nem is hinné, milyen meglepő dolgokra bukkanhat egy ilyen helyzetben. Számos nyelven karattyolnak legalább alapszinten (egyikük nem kis meglepetésemre magyarul is tudott pár szót, mint „Szia”, „Gyönyörű vagy” és „Egészségedre”) - igazi feketeöves kommunikátorok. Érezhetően könnyedén irányítják a beszélgetéseket, és minden két-három kedvesen érdeklődő kérdés közé beszúrnak egy értékesítési blokkot. Aztán mintha mi sem történt volna, tovább érdeklődnek a párkapcsolati státuszodról, a lakóhelyed lélekszámáról, és mindenféle egyéb, feltételezhetően számukra teljesen érdektelen témáról. Majdnem meggyőztek minket, hogy érdemes lenne hajóval továbbmennünk, az igazán jó partszakasz ugyanis, amit mi keresünk még elég messze van. Az egyik Bryan bizalmaskodva még azt felajánlotta, hogy ő inkább megalkuszik helyettünk a csónak tulajával, nehogy aztán még a végén átverjen bennünket. Hát nem csodálatos? Valahogy aztán persze nekünk mégsem akaródzott kifizetni az ily módon nagyjából 20 dollárra le-, vagy épp feltornászott fuvardíjat – ami annak a ténynek a tükrében, hogy az ominózus végállomás alig 300 méternyire volt tőlünk, talán nem is bizonyult rossz döntésnek. Ilyen apró kis stikliből vagy tízet is bemutattak az úton, és minden alkalommal, amikor kiderült a turpisságuk, cinkosan a képünkbe vigyorogtak, aztán mintha mi sem történt volna, ugyanonnan folytatták tovább. Az első kettő után persze mi még finoman jeleztük, hogy abbahagyhatják, nem vagyunk hülyék, ez azonban nem hatotta meg őket túlságosan. Persze udvariasan bocsánatot kértek, és megígérték, hogy a jövőben tartózkodnak a hasonló turpisságoktól, hogy aztán ugyanonnan folytassák tovább. Hamar be kellett látnunk hát, hogy kapcsolatunk természete már csak ilyen, és kár a gőzért, nem is remélhetünk benne változást. Talán otthon (vagy a korábbi kiképzést megelőzően) felidegesített volna az ilyen szintű pofátlanság, de ott már inkább mulatságosnak hatott az egész, mint bántónak, vagy zavarónak. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy nincs ebben a macska-egér játékban semmi személyes, csakis üzlet. Nekik az volt a dolguk, hogy tőlünk minél több pénzt csaljanak ki, nekünk pedig az, hogy ezt megakadályozzuk. Ők is tudták, mi is tudtuk. A szabályok tiszták és világosak voltak, az információs aszimmetriából fakadó előnyüket pedig jól ellensúlyozta a tény, hogy a pénz (és így a végső döntéshez való jog) mindvégig a mi kezünkben volt. Egyébként pedig a reklámblokkok között megbújó két-három személyes mondat erejéig néha tényleg beszélgettünk – a vége felé már egész érdekes dolgokról is. Nem tagadom, igencsak felkeltették az érdeklődésemet. Volt a lényükben valami vad, erősen természeti jelleg, amivel sem fejér megyei községekben, sem budai gimnáziumokban, sem pesti egyetemeken igazán lehet találkozni. Feltételezem, hogy nem sokat koptatták az iskolapadot, és a bemutatkozási procedúránkról sem a kombinatorika juthatott elsőre az eszükbe. Legyen bárhogy is, egyhamar nem fogom őket elfelejteni, az biztos.

Aztán ott vannak a partot kitartóan járó masszőrnők. Az üzleti modell egyszerű: találj egy jólnevelt turistát, fülig érő mosollyal üdvözöld, aztán ellentmondást nem tűrve kezdd el masszírozni a lábát, nyakát, hátát (akár kollégáiddal csoportosan is, ha túl kemény diónak ígérkezne a kiszemelt). Fontos alapszabály, hogy minden turista feszült – érdemes tehát félpercenkénti gyakorisággal megemlítened, milyen égető fontosságú is számukra az egész folyamat. A rövidke demóverzió után aztán ajánlj fel egy méregdrága csomagot. Ha nem áll kötélnek, engedj 20-30 százalékot az árból – szép summa üti a markod még így is, nem kell aggódni. Ha erre sem mondd igent, csak tárd ki a markod, a borravaló jó eséllyel kárpótol mindenért! Tedd pedig mindezt olyan könnyedséggel és szívélyes jókedvvel, hogy a páciens őszinte baráti gesztusként élje meg az egészet – a siker garantált!

Be kell vallanom, piszkosul élveztem az egészet. A strandon eltöltött nap során legalább hússzor elmondtam előre, hogy ne fáradjanak, nem szándékozom befizetni magam semmilyen csomagra, ettől függetlenül hússzor kaptam rendkívül kellemes olajos mikromasszázst némi aprópénzért cserébe. Az pedig, hogy valamilyen céhes megállapodás szerint csak az ember bal lábát masszírozzák ki a termékminta keretein belül, egyáltalán nem zavaró – a váll és a hát tekintetében szerencsére nem élnek ilyesfajta megkötésekkel.

Mire ránksötétedett, már a haladó nehézségi szint megugrása sem jelentett semmiféle megpróbáltatást. Mosolyogva, jókedvűen szereltem le minden lelkes és lelketlen próbálkozást: a kiképzés végére értem, a leckét megtanultam – ez pedig jelentős könnyebbséget jelentett későbbi kalandjaim megélésében.

Ha valaki úgy érezné tehát, hogy unalmas az élete, vagy túl kevés emberi interakcióban van része, üljön fel bátran a repülőre, és látogasson el Cartagénába: ha túlteszi magát a kezdeti nehézségeken, garantáltan jól fog szórakozni!