A hátizsákos világjárók élete nem csak játék és mese: Peruba ismét egy lehetetlen időpontban sikerült megérkeznem, az aktuális kijárási korlátozás utolsó éjjelének kellős közepébe. Ha az ember ilyesfajta útra adja a fejét, a repülési költségek alacsonyan tartása érdekében alapvetően két módszer áll a rendelkezésére. Vagy jó előre RTW (around the world – földkörüli) repjegyet vált, és szigorú menetrend szerint, előre meghatározott sorrendben és ütemezéssel járja körbe a világot, vagy egyirányú, minél olcsóbb jegyek után kutat, és vállalja az átszállásokkal és a nem éppen kézenfekvő indulási és érkezési időpontokkal járó kényelmetlenségeket. A dilemmát leegyszerűsítve hamar eljutunk a politikafilozófia egyik meghatározó kulcskérdéséhez: mi fontosabb, a biztonság (és az ebből következő kényelem) vagy a szabadság? Mindamellett, hogy a pandémia okozta kiszámíthatatlanság folytán az RTW rendszer amúgy sem éli fénykorát, én a magyar nyelv bölcs útmutatását követve hosszúra nyúlt szabadságomat igazán szabadon terveztem (és tervezem) eltölteni, így aztán az egyirányú repjegyek mellett tettem le a voksom. Szerencsére liberális elgondolásaimat osztotta a reptéren utasra vadászó taxisofőr is, aki vakmerően megígérte, hogy bármilyen esetleges rendőri kellemetlenkedésnek útját állja, sőt, amennyiben tényleg nem rendelkezem perui pénzzel (sol), hát egy bankautomatánál is megállhatunk. Érdekes élmény volt így végigautózni az magyarországnyi megapolisz kihalt utcáin. Épp csak elállt az eső, amikor nekiindultunk. A párás levegőben felerősödött szagok és illatok is merőben eltértek minden Kolumbiában tapasztalttól – mintegy előre jelezvén, kössem fel a gatyámat, Peru bizony más világ. Az üresen csillogó aszfaltutak oldalán egymást szorongató, fakó háztömbök és mindenféle szögletes épületek között végigsuhanva úgy tűnt, egy frissen elhagyott szellemvárosban járunk. A közlekedési lámpák persze még kitartóan váltogatták színeiket, a boltok cégérei is halványan derengtek a sötétben – de az volt az érzésem, az útszéli kóbor kutyákat leszámítva minden élő elhagyta ezt a helyet. Nem állítom, hogy nem éreztem megcsalva magam. Két hónap Kolumbia után az volt az elképzelésem, hogy Peruba érkezve is ugyanolyan nyüzsgő élet fogad majd, de legalábbis valami hasonló – ebben, mint később kiderült, nagyot tévedtem. Nem állítom, hogy a dolgok, melyeknek meg kell történniük, ne történnének meg Peruban is, de az első állomásomhoz képest minden sokkal lassabban és ritkábban, legalábbis, ha földi örömökről van szó. A természet természetesen lenyűgöző (elnézést!), a konyhájuk pedig húsz kört vert minden előzetes várakozásomra, de az általános hangulatot tekintve a kolumbiai pezsgés közelebb áll a szívemhez. Nem mondom, a perui roppant figyelmes, tisztelettudó és kedves nép benyomását keltette, de nélkülözi azt a kolumbiaiakra jellemző lazaságot és örömteliséget, amelyet úgy megszerettem és amihez úgy hozzászoktam két hónap alatt. Végig éreztem egyfajta hűvös távolságtartást a helyiekben: talán a rossz történelmi emlékek (eléggé pórul jártak az európai emberrel, meg kell hagyni), vagy a méretbeli különbségek teszik, de gyakran tűnt úgy, nincsenek elragadtatva a magamfajtától.

Az itt töltött hónap alatt egyébként kis túlzással több zsidóval beszéltem, mint helyi lakossal, lévén valami furcsa oknál fogva rajtam kívül szinte minden világcsavargó onnan érkezett. A hátizsákos utazók meglátásom szerint amúgy is egy nagyon vékony kis szeletét járják be az országoknak: az idő 80-85 százalékában egyazon városokban, hostelekben, bárokban és mindenféle látványosságok környékén töltik az idejüket, de az izraeliek ezen belül is külön kategóriát képviselnek. Javarészt a kötelező sorkatonaságuk után indulnak útra, 3-6 fős csoportokban, esetleg párban, de csak a legritkább esetben egyedül, és olyannyira hasonló útvonalon haladnak, mintha valami központilag meghatározott teljesítménytúra állomásain gyűjtenék a pecséteket. A többszáz tagot számláló Whatsapp csoportjaikban informálják egymást a fejleményekről, osztják meg tapasztalataikat a szállásokról és látványosságokról, vagy szerveznek éppen közös programokat és kirándulásokat. A legtöbb kedvelt helyszínen külön a részükre fenntartott hosteleket is találni, ahol reggelente shashuka illata terjeng a levegőben, esténként pedig zsidó dallamok keverednek a füstölők aromáival. Még a tájékoztató brossúrák és feliratok is héberül vannak, és bár az ember egy kis szemfülességgel el-elkaphat valakit, akivel angolul beszélgethet, a csoportos társalgás alapvetően a saját nyelvükön zajlik. Egyrészt tiszteletre méltónak tartom ezt a fajta összetartást (talán nem véletlen, hogy 6000 éve tart a közös nemzetprojektjük, ami már önmagában is szép teljesítmény), másrészt viszont kissé idegen tőlem az esetlegesség ilyen szintű kizárása és az állandó klikkesedés. Legyen bárhogy is, Peruban a helyi mellett a zsidó kultúrából is volt alkalmam sokat megtapasztalni és talán megérteni – ami végeredményben, ha nem is várt, de örvendetes fejlemény.

Na, de vissza az inkákhoz! Lima amellett, hogy számomra beláthatatlanul nagy város (majdnem 10 millió ember lakja), meglehetősen sokszínű is. Az első nap benyomásait, melyet az újhullámos kávézókkal, vegán burgerezőkkel és hipster borbélyüzletekkel teli Mirafloresben töltöttem, erősen árnyalták a külső, szegényebb kerületekben tett későbbi látogatásaim. Jártam a kínai negyedben, lakótelepen, sőt, még olyan külvárosi gettóban is, ahonnét émelyegve szédültem ki fél óra után, és utazóromantika ide, vagy oda, ahová egy porcikám sem kívánkozik vissza. Itt fejlesztettem tökélyre városnéző módszerem, mely szerint a kötelező körök megtétele után (ez rendszerint egy csoportos gyalogtúra az első nap reggelén, és pár múzeum, park, tér, vagy egyéb helyi nevezetesség meglátogatása), felszállok egy véletlenszerű buszra, esetleg annak végállomásán egy másikra is, és mindenféle előzetes tervezés nélkül hagyom, hogy a vakszerencse oda sodorjon, ahová úri kedve tartja. Nem állítom, hogy minden esetben kifizetődő így a lovak (értsd: buszok) közé dobni a gyeplőt, de gyakran érik az embert kellemes meglepetések. Már önmagában a bizonytalanság érzése is izgató tud lenni, nem is beszélve arról, hogy olyan környékekre jut így el az ember, ahová turista a legritkább esetben sem téved, így aztán tényleg egyedi élményekben lehet része. Limában például egy csapat gimnazista srác mutatta be egymást túlkiabáló lelkesedéssel mindennapi életük fontos helyszíneit: az iskolát, ahová járnak, a parkot, ahol délutánonként bandáznak, egyikük apjának egészen kiváló kis kifőzdéjét, és még számos, turisztikai szempontból teljesen érdektelen, számomra mégis roppant mód élvezetesnek bizonyuló pontot. Cuscoban egy fiatal zenész állított meg az egyik ilyen kalandom során, és vitt magával délutáni próbájukra (aki nem látott még perui punk-rock tinibandát jammelés közben, az nem is élt igazán), a brazil határ melletti városkában pedig egy vénasszony csodálkozott úgy rám a folyóparti kalyibák közötti kóborgásom közepette, hogy gyorsan meg is hívott magához ebédelni. Megéri hát letérni néha egy picit az utazók százai által naponta taposott ösvényről, egy kis szerencsével igazán mulatságos helyzetekbe keveredhet az ember.

Apropó, ha már letaposott ösvény: nyilván ellátogattam a Machu Picchuhoz és egyéb inka romokhoz, koptattam pár napig a cuscoi macskaköveket, másztam hegyet, ettem tengerimalacot, simogattam lámát és alpakkát, láttam jaguárt, fogtam kajmánt, izzadtam az amazóniai esőerdőben – mindegyiket csak ajánlani tudom. A legjobban talán az 5200 méteres magasságban fekvő Vinicunca-t élveztem, melyet Montana de 7 colores-nek, azaz a 7 szín hegyének is neveznek. Az elnevezés meglehetősen találó: a kietlen tájat borító homokot itt mindenféle oxidálódott fémek színezik, melyek keletkezés szerinti rétegrendje olyan érintetlenül maradt meg egy-két hegygerincen, hogy valóban szivárványos hatást keltenek. Már a hajnali induláskor összebarátkoztam egy tündéri perui családdal a buszon (apával, anyával, és a nagyjából velem egykorú lányukkal), akikkel aztán az egész napot együtt is töltöttem. Igazán jó csapatot alkottunk: a lány egész jól beszélt angolul, így ő lett a tolmács, az anyánál volt mindenféle harapnivaló, az apánál indokolatlan mennyiségű pisco (helyi brandyféleség), jómagam pedig egy kisebb nejlonzacskóra való kokalevéllel és határtalan jókedvemmel járultam hozzá közös expedíciónk sikeréhez. Azt leszámítva, hogy az anya nem volt túl jó formában, és rossz térdét is eléggé megviselte a meredek kaptatók hosszú sora (többször toltuk, húztuk szegénykét, csak felérjen), igazán remekül éreztük magunkat. Főként mi ketten a családfővel, aki húszpercenként előkapta egyik szeszesüvegét, és ellentmondást nem tűrve megkínált az állítása szerint gyógyhatással bíró folyadékból. A lányok nem ittak, de becsületünkre legyen mondva, mi viszont helyettük is álltuk a sarat. Talán az intenzív testmozgás, a szinte folyamatosan rágcsált kokalevél, vagy a meglehetősen ritkás, de annál frissebb hegyi levegő az oka, de legnagyobb meglepetésemre nem rúgtam be igazán – az egészséges szalonspicc, mely késő esti hazaérkezésünkig állandó kísérőmmé szegődött, éppen csak egy kicsit még vibrálóbbá tette a szivárványos hegygerinc tarka színeit, de semmiféle bódultságot, vagy fáradtságot nem hozott magával. Esetemben legalábbis így történt, az öreg szeme viszont annál fényesebben csillogott már kora délutántól kezdve. Mint később megtudtam, akkor már két hete utazgattak fel-alá az országban, és lévén egyedül nem szeret inni, a család nő tagjaival meg nem lehet, alig várta, hogy végre pajtására leljen valahol. Széles jókedvében elárulta, hogy fiatalkorában sokat másztak hegyet így bepiscózva a barátaival, és most szinte ugyanúgy érzi magát, mint akkor. Mi tagadás, egészen megfiatalodott. Néha kocogva előresietett, hogy aztán tettetett türelmetlenséggel élcelődjön öregecskedő felesége lassúcska túratempóján, vagy lapos kövekből állt neki tornyot építeni az ösvény szélén, egyszer pedig alvást színlelve találtunk rá az alpakák között.

Sokáig remekül szórakoztunk a vén csacsi szertelen örömén, egyedül túránk vége felé kezdett kissé kellemetlenné válni határtalan jókedve. Már a hegyről való leereszkedésnél tartottunk, amikor észrevettem, hogy azon munkálkodik, hogy minél többször egyedül hagyjon a lányával. Feleségét magával húzva hol szándékosan lemaradt, hol előre sietett, sőt, esküdni mernék, egyszer még mintha rám is kacsintott volna, miközben fontoskodva félrehívta a lányával beszélgető asszonyt. Bár az odaúton a felesége mellett ültem, még azt is elrendezte, hogy a visszaúton ‹‹véletlenül›› egymás mellé keveredjünk. Nem állítom, hogy túl kényelmesnek találtam volna az így kialakított helyzeteket, de a pironkodó lány feszengése mellett is volt az egésznek egy diszkrét bája (nyilván ő is észrevette, hogyan is keveri a lapokat az öreg, és hiába vicceltem el, eléggé zavarban volt szegénykém). Így ment ez egészen vacsoráig, ahol a pater familias teljes pályás letámadást indított. Mindenre kiterjedő alapossággal kérdezgetett, akarok-e családot, ha igen, hány gyereket, mindenképpen Magyarországon szeretnék-e élni, vagy esetleg máshol, satöbbi. A kérdések és válaszok bonyolultságától függően persze mindezt gyakran ráadásul a lányuk tolmácsolásában – ami lássuk be, csak még szürreálisabbá tette az egész interjút. Ők hárman egymás mellett ültek, én az asztal másik felén – csak egy arcomba világított lámpával lehetett volna talán még kihallgatásszerűbbé tenni az egész vallatást. Illedelmesen megfeleltem mindenre, külön figyelmet fordítva arra, nehogy véletlenül táptalajt szolgáltassak bármilyen további spekulációnak – mint később kiderült, nem túl nagy sikerrel. A vacsora vége felé az apa már valószínűleg érezhette, hogy a pisco hatása leszállóágba került (szemmel láthatóan ő is kezdett fáradni), így úgy döntött, dűlőre viszi a dolgot. Amíg a csajok a svédasztal körül forgolódtak, bizalmaskodva érdeklődni kezdett, mit is gondolok a lányáról. Én nyilván illedelmesen is tisztelettudóan megdícsértem (mit is lehet egy ilyen helyzetben tenni?), amin ő aztán úgy felbátorodott, hogy kerek-perec rákérdezett, nincs-e kedvem esetleg feleségül venni. Hiába az egész délután tartó kerítés, ez azért elég váratlanul ért. Persze próbáltam tudtára adni, hogy nekem más terveim vannak, és egyébként sem ragadhatok Peruban, ő azért csak mondta tovább a magáét. Nem értettem mindent pontosan, de beszélt arról, hogy beköltözhetnék először hozzájuk pár hétre limai otthonukba, és ha minden jól alakul, segít nekem munkát és rendes szállást találni, és arról, hogy milyen kiváló srácnak tart, és hogy szerinte milyen remek párt is alkotnánk mi ketten (mármint a lányával, bár gondolom az idilli após-vő kapcsolat sem állt messze az elképzeléseitől). Közben a család nőtagjai visszaértek az asztalhoz, ő pedig lelkesen megosztotta velük is nagyszabású elképzeléseit közös jövőnkre vonatkozóan. A szegény lány úgy elpirult, mint aki mindjárt elsüllyed szégyenében, és már éppen azt vártam melyik pillanatban pattan fel, és rohan ki a teremből, amikor az addig végtelenül mosolygós arcát mutató édesanya legnagyobb szerencsénkre olyan erővel horkant rá rég elmúlt fiatalságának rövidke reneszánszát élő férjére, hogy az azonnal elnémult. Pár számonkérően csattogó mondat után (melyeket nem értettem), aztán a lány is rákezdett. Félelmetes sebességgel és hévvel, kétoldalról mondták a magukét a hirtelen jött zavarában szemlesütve feszengő férfinak, aki olyan picivé és öreggé zsugorodott azonnal, hogy szabályosan megsajnáltam. Így ment ez vagy két (mondanom sem kell, két nagyon-nagyon hosszúnak tűnő) percen át, amíg végre ráeszméltek, hogy ott ülök az asztal másik oldalán, és abbahagyták a perlekedést. A történések ezen pontján válhatott volna igazán kellemetlenné a történet, de az apa végül megmentette a helyzetet. Utolsó erejével előhalászta a piscós üveget az asztal alól, és kajánul vigyorogva felajánlotta, hogy igyunk egyet a kérészéletű rokonságunk emlékére. Láttam rajta, hogy tudná még forszírozni a témát, de ahogy ott pislogott, mintha azt üzente volna: ezekkel a csajokkal nem lehet értelmesen beszélni, jobb, ha hagyjuk az egészet. Nevettünk egy nagyot és koccintottunk. Lassan a lány színe is visszatért az egészséges tartományba, a visszavonulást látván az asszony szíve is meglágyult – minden a helyére került. Még megeskettek, hogy mielőtt elhagyom az országot, meglátogatom őket, de ez aztán egy igencsak megterhelő emésztőrendszeri fertőzés miatt, melyet az esőerdőben sikerült összeszednem, meghiúsult – mindenesetre kellemetlenség ide, vagy oda, ez a jókedvű inka család végleg belopta magát a szívembe.