Egy hét Bogotái kalandozás után döntenem kellett: melegebb ruhákat veszek, vagy repjegyet egy melegebb helyre. Amellett, hogy a ruhaboltokat egyébként is kerülöm, mint ördög a szenteltvizet, nem is állt feltétlen szándékomban az első állomásomon túl mély gyökeret ereszteni: nem esett nehezemre hát a választás.

Kifejezetten jól éreztem magam a fővárosban is, de Medellin igazán belopta magát a szívembe. Becsületére legyen mondva pedig, nem adta könnyen magát. Mint egy szúrós tekintetű, zárkózott nőszemély, aki már olyan sokszor csalatkozott, hogy nem mer tovább kockáztatni: szilánkosra tört szívét megvédendő inkább rideg elutasítással viseltetik a teljes férfinem iránt, amelyben többnyire már csak fenyegető veszélyforrást lát. A szív azonban, mint tudjuk, a legfurcsább csavargó – ha az ember átverekedi magát a vizesárkon és a szúrós tövissel benőtt várfalon, könnyen meglehet, hogy gyengédségre kiéhezett, érzékeny lelket talál szunnyadni a toronyban. Kicsit talán Medellin is úgy volt velem, mint Csipkerózsika a hercegével. Talán az egykor komoly traumákat megélt városnak nehezére esett nyitottsággal válaszolnia közeledésemre– így aztán szurkálódott, ijesztett, elutasított, hogy aztán végül méltónak találjon és feltárja előttem titkait.

Másfél perce sem szállhattam le a reptéri transzferbuszról, amikor egy észrevehetően zavart lelkiállapotú figura megszakította a térképalkalmazás mélyén folytatott útkeresésem. Hevesen magyarázott valamit, és szeretett okostelefonomra mutogatott. Nem igazán értettem, mit akarhat tőlem pontosan ezen a késői órán, de az rögtön látszott, nagyon akarja. Szerencsére nem hagyott sokáig őrlődni kétségeim közt: egy váratlan, csibészes mozdulattal a szóban forgó eszköz után kapott, így kinyilvánítva vagyon-újraelosztási ambícióit és szívének őszinte természetét. Egy kissé fogom is a fejem utólag, mert az ominózus pillanatig nem igazán fogtam gyanút. Egyrészt lássuk be, sem a gyermekkorom színhelyéül szolgáló kis Fejér megyei községben, sem a későbbi, Móricz Zsigmond körtér – Szent János kórház – Margit sziget – Fővám tér által körülhatárolt életteremben nem fordult elő rendszeresen az ilyesmi, másrészt gondolta volna a fene erről a tömzsi végtagokkal rendelkező, nálam jóval alacsonyabb, gyűrött arcú furcsa szerzetről, hogy végső kétségbeesésében ilyesmire vetemedik. Nem sokon múlt, de azért én bizonyultam gyorsabbnak. Pár szívverés erejéig megfagyott körülöttünk a világ, mi pedig csak döbbenten bámultunk egymás szemébe. Felettébb meghitt közös pillanatainknak végül én voltam kénytelen véget vetni: nagyfokú érzéketlenséget tanúsítva megtörtem a varázst, és telefonomat egy határozott mozdulattal jó mélyen a zsebembe süllyesztettem.

Úgy vélem, egy talpraesettebb gazfickóval történő találkozás esetén, ezen a ponton válhatott volna igazán izgalmassá a történet. Lehetett volna belőle akármi: vagány utazós anekdota, tesztoszteronnal átitatott háborús eposz, bikkfanyelven megfogalmazott rendőrségi jegyzőkönyv, tömör gyászjelentés, akármi. Azonban csalódást kell okoznom, élet-halál harcra nem került sor. Én sem vagyok önszántából verekedős fiú, anyámnak is megígértem, hogy nem hősködöm, meg hát a vékonyka bűnözői vénával megáldott kolléga sem volt túlságosan vérszomjas hangulatában. Talán ő is elfáradt már így késő estére, vagy talán aznap csak egyszerűen nem volt formában. Inkább kínos volt ez az egész, mint ijesztő. Zavartan motyogott még valamit tündenyelvén és a zsebemre mutogatott, de ezúttal már észrevehetően jóval nagyobb távolságot tartva. Ellaposodó diskurzusunk végére a buszon frissiben megismert, roppant megnyerő frizurával és korához képest igencsak kisfiús vonásokkal rendelkező franciatanár tett pontot hangos kiáltozásával. 30 métert se tehetett meg azután, hogy a megállóban érzékeny búcsút véve elváltunk egymástól, amikor is valami isteni sugallattól vezérelve - melyért nem lehetek eléggé hálás – megfordult és visszanézett. Hogy integessünk még egyet egymásnak, vagy csak hogy utoljára szemügyre vegyen, amint eltűnök az utcasarkon? Nem is fontos. A lényeg, hogy megfordult, visszanézett, így válva szemtanújává egyfős fogadóbizottságom roppant udvariatlan gesztusának. Nem sokat teketóriázott, késlekedés nélkül úgy döntött, segítségemre siet - ezért pedig szintén nem lehetek elég hálás. Arról, hogy pontosan mit is akart fennhangon tudtára adni a jóravaló útonállónak, csak sejtéseim lehetnek, sajnálatomra később sem fejtette ki részletesen. Mindenesetre az sietve elkotródott, ő pedig izgalomtól kipirosodott arccal, diadalmámoros tekintettel kért kért tőlem elnézést eltévelyedett honfitársa nevében. Sietve biztosított afelől, hogy kutya kötelességének érzi a szülővárosa hírnevén esett csorba kijavítását, így részemre azonnal taxit hív - vagy amennyiben feltétlen ragaszkodnék ahhoz, hogy mégis gyalogszerrel induljak útnak, hát egészen a szállásomig kísér. Én feltétlen ragaszkodtam hozzá, lévén ültem eleget aznap, és amúgy is érdekelt a város. Szilárd elhatározásáról csak jó másfél kilométernyi közös séta után tudtam lebeszélni, amikor is a várost kettészelő folyó túlpartjára érve elismerte, hogy a fennmaradó táv kifejezetten biztonságos környékeken keresztül vezet, így rá már valóban nincs szükségem.

Ha a szerencsétlenkedő zsivány végül el is tekintett tőle, Csipkerózsika érzékelhetően odaszúrt egyet felém. Nem esett jól, és talán el is kedvetlenített volna az egésztől, ha a pillanat szülte hős franciatanár kedvessége és lelkes önfeláldozása nem hat gyógyírként a szeszély tüskéi által ejtett sérüléseimre. Újult erőre kaptam. Akaraterőm és lábizmaim megacélozása után fokozott tempóban haladtam tovább a város központjában (vagy talán szívében?) foglalt szállásom felé. Ezt látva a kérlelhetetlen nőszemély újabb cselhez folyamodott: igénytelenségével akart elriasztani. Nagy vállalás volt ez a részéről, lévén Medellin – és legfőképpen azon része, melyben épp kóboroltam – kifejezetten szép, kellemes hely benyomását kelti. Becsületére legyen mondva, ami ésszerű kereteken belül részéről megtehető volt az adott pillanatban, azt elismerésre méltó következetességgel meg is tette. 

A kolumbiai közigazgatásnak van egy nagy hiányossága (ami azt illeti, több is van, de ezekről majd talán máskor értekeznék): a szemétszállítás területén még jócskán maradt tennivaló. Vannak persze kukásautók, szelektív hulladéklerakók, még elvétve utcai szemeteskukák is, de a rendszer összességében nem működik olajozottan. Különösen visszatetsző, hogy valamilyen furcsa oknál fogva az összegyűlt háztartási szemetet a legritkább esetben helyezik kukákba, a színültig telt szemeteszsákok az járdaszélen és az utcasarkon várják egymásra hajigálva elszállításukat. Ez persze már önmagában sem nyújt túl szívderítő látványt, de sajnos az ilyesfajta igénytelenség hajalmos egyéb problémákat is szülni. Ezen problémák az adott helyzetben egy kövér patkány képében manifesztálódtak, melybe véletlen akkorát rúgtam a szeméthegyek között manőverezve, hogy szegény állat kénytelen volt menekülési útvonalának első pár méterét ívelt légi pályán haladva megtenni. Ez a találkozás amellett, hogy engem is felkészületlenül ért (újra meg kell állapítanom, az ilyesmi sem a korábban említett községben, sem Budapest általam látogatott részein nem számított gyakori konfliktusforrásnak), bizonyára a rágcsáló számára sem lehetett kellemes élmény.

Sebaj! -  gondoltam – kicsire nem adunk! – és bár eztán már jobban odafigyelve, hová is lépek, de rendületlenül haladtam tovább. Csipkerózsika sajnos már nem volt ilyen nagyvonalú: nem, hogy nem adta meg magát, egy semmiből jött zivatarral adta tudtomra, továbbra sem lát szívesen. Önmagában nem vettem volna én ezt túlságosan a szívemre, de a zsivány és a patkány után kezdett elfogyni a türelmem. A franciatanártól kapott pozitív érzelmi munícióm is a végét járta, meg hát eléggé elfáradtam már a nagy menetelésben, így hamar az a benyomásom támadt, minden összeesküdött ellenem. Nem igazán tudtam elképzelni, miért is ajánlották többen olyan lelkesen ezt az módfelett ellenszenves várost. Egyre sűrűbben gondoltam vissza az útonálló-, patkány- és többnyire esőmentes helynek bizonyult Bogotára, majd azon kaptam magam, hogy elmém az már otthoni kényelmes lakásom, a zötyögő sárga villamosok és a Római-parti idill körül forog.  

A szálláshelyemre már gatyáig átázva, dühösen, a közép-kelet-európai jóízlés határait feszegető szitkozódások közepette érkeztem meg. Nem vágytam már semmire és senkire: forró zuhanyt vettem, és pár perc múlva elnyomott az álom.

Másnapra nagyot fordult a világ. Teljesen kipihenve, élénk madárcsicsergésre ébredtem. Ez egyébiránt kész csoda, lévén a hostel egy, a város kellős közepén elhelyezkedő reptér mellé épült - a következő napokban gyakorta dicsérgettem is az ötletgazda zsenijét. A tetőteraszon friss kávé és avokádós pirítós várt, amelyeket elfogyasztva úgy éreztem, a világ összességében mégiscsak jó hely, és továbbra is nekem van kitalálva. Nem is volt kérdéses: valami nagy dologra voltam hivatott. Törtem is a fejem reggeli közben, mi is lehet ez a nagy dolog, de nem jöttem rá - kezdésképpen elindultam hát felfedezni a várost.

Az előző este még kissé kietlennek ható széles utak most pezsgő élettől voltak teli. Miközben aludtam, a szerteszét heverő szemeteszsákokat is elszállította valaki, így átengedve az utcaképet a szépen ívelt pálmafák, pompás orchideák, és egyéb, roppant kellemes hatást nyújtó trópusi növények részére. Még a bogotáiaknál is kedvesebbnek és derűsebbnek tűnő emberek jártak-keltek mindenfelé, akik bár már nem mosolyogták meg nyárias ruházatom, észrevehetően gyakrabban biccentettek. Buzgó tenni akarásom kielégítésére is hamar lehetőség adódott: egy idős néni már az első sarkon befogott megszerelni szebb napokat is látott, öreg kerékpárjának rozsdás hajtóművét. Bár széleskörű műszaki ismereteim sajnos nem bizonyultak elégségesnek, ő zsebéből előkotort keménycukorkával jutalmazta igyekezetemet, és mosolyogva utamra bocsátott.

Ráérős, szemlélődő tempóban haladva átvágtam az éjszaka oly barátságtalannak tűnő környéken, mely a szikrázó napsütésben már teljesen más arcát mutatta felém. Medellin szép volt, békés, nyitott és elégedett.

Kényelmesen ballagva éppen időben érkeztem meg a minden reggel 10 órakor induló városnéző gyalogtúra kezdőállomására. A túra kifejezetten érdekes volt. Idegenvezetőnk számos érdekes történelmi és kulturális tudnivalót osztott meg velünk szeretett városáról. Remek angolsággal, szemléltetőeszközök egész arzenálját felvonultatva, érdekfeszítően és összeszedetten beszélt a kezdeti békeidőkről, a kávétermesztésről és kereskedelemről, az ipari forradalomról, majd nekiállt feltárni a város sötét múltját terhelő traumákat. Volt miről, ugyanis Medellin alig 30 éve még a világ legveszélyesebb helyének számított. Mesélt a dohánycsempészekből kokainbárókká váló alvilági figurákról, a velük szorosan együttműködő szélsőjobbos és szélsőbalos militáns szervezetekről, az emberrablásokról, a rendvédelmi szervek túlkapásairól, a politikai vezetés mulasztásairól és bűneiről, és a valaha élt leghíresebb medelliniről, Pablo Escobarról. Az ő nevét egyébként túravezetőnk egyszer sem ejtette ki hangosan, következetesen csak Voldemortként hivatkozott rá – ami egyébként az úriember körül kialakult (kialakított?), betyárromantika mögé betekintve kifejezetten találó hasonlatnak tűnt. Másrészt a városban szinte mindenkinek van valakije, aki erőszakos halált halt a Sötét Nagyúr neve által fémjelzett időszakban, így nyílt helyeken nem feltétlen bölcs dolog hangosan emlegetni az illetőt - az ember könnyen erős indulatokkal találhatja magát szemben.

Kezdtem hát megérteni Csipkerózsika zárkózottságának valódi okait. Lehet-e vajon hibáztatni bárkit, ha ilyen viszontagságok után az érzelmi elszigetelődést választja? Fel lehet-e róni bárkinek, akit ennyi erőszak, árulás, és csalódás ért, hogy nem bízik meg vakon a hozzá közeledő idegenekben? Bár Medellin az elmúlt húsz évben látványos fejlődésen ment keresztül (majd tíz éve a világ leginnovatívabb városai között tartják számon), nyilvánvaló, hogy a régi sérülések teljes begyógyulásához még nem telt el elég idő.

Megértettem a velem szemben tanúsított elutasító magatartás mélyben húzódó lelki okait, így haragom azonnal el is illant. Hát lehet igazán haragudni arra, akinek félelmeit és fájdalmát átéreztük, lényét igazán megértettük? Legyen bárhogyan is, a túra végső állomásául szolgáló szoborpárhoz már megenyhült szívvel érkeztem meg. Nem véletlenül választotta idegenvezetőnk ezt a helyszínt utolsónak: a bal oldali, eredeti madáralakot valami zsúfolt tömegrendezvényen robbantotta fel egy azóta is ismeretlen elkövető, számos halálos és számtalan súlyos sebet ejtve az összegyűltekben. A város egyik legfőbb büszkeségének számító kulturális ikon, Fernando Botero szerencsére nem engedte elbontani csonkolódott műalkotását. Elkészítette viszont annak ép mását, így alkotva szép szimbólumpárt a tragikus múltra való emlékezésnek éppúgy, mint a békés jövőbe vetett reménységnek.

A túra után ráérősen megebédeltem, és kávém elfogyasztása közben elégedetten nyugtáztam: amellett, hogy az én indulataim is csillapodtak, Medellin is megbékélt velem. Megnyílt és befogadott – ez a jóleső érzés pedig elkísért egészen két héttel későbbi távozásomig.