Guadalajarában igazán szép volt az élet: röpültek is a napok, egyik a másik után. Szinte csak kapkodtam a fejem a sok újdonság közepette, számtalan kalandban, élményben volt részem. Minden pillanatban úgy tűnt, a város nem más, mint aprócska titkok és csodák, ízletes falatok és érdekes emberek kifogyhatatlan tárháza. Bár akkor sem követtem volna el nagy hibát, ha maradtam volna még néhány hetet, idővel arra jutottam, hogy jobban teszem, ha nem ragadok le egy helyen, és továbbállok. Furcsa dolog ez. Hiába talál rá az ember valami gyönyörűre és csodálatosra, csak ott motoszkál az a nyugtalanító érzés a lelke mélyén, ami hajtja tovább a felderítetlen, az ismeretlen felé. Nem mellesleg alkalmi kis szeretetközösségünk is kezdett lassan szerteszét szétszéledni, így aztán végképp úgy láttam jónak, hogy ha nem is végérvényesen, de egy időre én is elhagyom a bázist. Már javában azon törtem a fejem, milyen irányba lenne érdemes elindulnom, amikor egy görbe éjszakán egyértelmű választ kaptam a kérdésemre egy zömök termetű mexikói építészmérnök képében. Santiagóra Guadalajara legtrendibb fétistechno-klubjában bukkantam rá, ahová egy frissiben megismert vidám lánybúcsús csapat vitt magával sok-sok közösen megtett vargabetű és elfogyasztott Margarita koktél után. Talán féltették a szegény, eltévelyedett magyar fiút egyedül hagyni éjszaka a veszélyes nagyvárosban, vagy csak élvezték, hogy piszkosul leitathatják, és különféle sikamlós játékokba vonhatják be a másnapi esküvőre hivatkozva – nem is fontos. Gringo tranquilo! (tranquilo=nyugalom) – Mexikóban ez megesik. A lényeg, hogy a klub mosdójában, kézmosás közben beszédbe elegyedtem ezzel az alacsony termetű, de annál nagyobb szívű fiatal mexikóival, és mivel igazán jó fejnek tűnt, gyorsan elérhetőséget is cseréltünk. Alig két percig tartott az egész, aztán én mentem is vissza a lánybúcsús csapathoz, ő meg a saját dolgára. Az embernek nem lehet elég helyi ismerőse, ha mélységeiben meg akar érteni egy kultúrát, gondoltam. Másnap reggelre minden bizonnyal el is felejtettem volna az egészet, ha a telefonom nem kezd el csipogni, jelezvén, Santiago már be is jelentkezett a megbeszélt közös sörre. Azaz nem egészen: sörözés helyett egyből meginvitált a Guadalajarától nagyjából 50 kilométerre fekvő Chapala tóhoz, amely tó partján családjának nyaralója van, és amely nyaralót nekem feltétlenül szándékában állt megmutatni. Chapala egyébként egész Mexikó legnagyobb tava – afféle Balaton, csak sokkal koszosabb a vize, és sokkal jobbak a partján az éttermek. A felajánlás mindenesetre kedves gesztus volt, én azért legbelül kicsit furcsálltam – kétségeimet azonban átmenetileg eloszlatta az a tény, hogy bárkit vihettem magammal, így aztán végül is elfogadtam a meghívást.  

Másnap kora reggelre fel is állt hosteles kommunánk sebtében összeverbuvált küldöttsége, és frissen, összepakolva vártuk Santiagot a hostel kapujában: a minden bulira azonnal igent mondó Sergio, egy, otthonát éppen csak elhagyó brit srác, a másfél hetes szerelmük derekán járó német párocska és végül szerény jómagam. Santiago kicsit késett (Gringo tranquilo! – Mexikóban ez megesik), de megérte megvárni. Már a tóhoz vezető út is roppant jó hangulatban telt, hamar összerázódott a társaság. Nem is volt nagyon választásunk: hatan préseltük be magunkat vendéglátónk apró kis autójába (Gringo tranquilo! – Mexikóban ez megesik) – ez pedig, talán mondanom sem kell, rendkívül meghitt, emberközeli élménnyé tette a közös utazást.

A családi nyaralóhoz megérkezve aztán szabályosan leesett az állunk. Én valami zsúfolt apartmanra, esetleg kisebbfajta házikóra számítottam, amikor elfogadtam a meghívást, és gyanítom a kis kocsikázásunk után a többiek sem reméltek semmi többet – mint aztán kiderült, ebben mindannyian nagyot tévedtünk. A „nyaraló” egy hatgyermekes család számára is tágas, kényelmes lakóhelyül szolgált volna, az autó utasterének méretéből tehát kár volt messzemenő következtetéseket levonnunk. Az épület, illetve épületegyüttes és a hozzá tartozó méretes kert már a kapuból nézve is impozáns látványt nyújtott, a bejárati ajtón belépve pedig egyenesen az az érzése támadt az embernek, hogy valami belsőépítészeti magazin luxusrovatát lapozgatja. A konyhában borhűtő, roskadásig megpakolt bárszekrény, a nappaliban kényelemes bőrfotelek és kanapék sorakoztak. Féltucatnyi szoba pihe-puha ágyakkal, három fürdőszoba, masszázssugaras kádak, fűtött márványpadló és egyéb apróságok. Aztán ott voltak a medencék. Érdemes nyitott szemmel járni a világban, mindig tanulhatunk valami okosat: vannak ugyanis napok, amikor az egyszeri munkásembernek valahogy nem akaródzik a nagyobbik medencében úszkálni. Talán az időjárás teszi, a hangulat olyan, vagy a térde fáj – kár ezt firtatni. A lényeg, hogy nem esik jól, és kész. Szerencsére az élet ehhez hasonló nagy kihívásaira napjainkban már létezik kézenfekvő megoldás: pontosan ilyenkor jön jól a nagy medence közvetlen szomszédságában található kisebb medence! Félreértés ne essék, nem jacuzziról beszélünk – arra értelemszerűen a házon belül van szükség, így gondolva az esős, borús napokra. Persze a kisebb medence valamivel langyosabb hőmérsékletű, mint megtermettebb társa, alapvetően nem melegedésre lett kitalálva - arra bármily fájó, továbbra is csak a jacuzzi alkalmas - viszont beszélgetni, üldögélni és iszogatni sokkal kényelmesebb benne. Fontos azonban, hogy fala feltétlenül metssze a nagyobbik medencéjét, csak így lehet ugyanis kényelemesen áthuppanni egyikből a másikba anélkül, hogy túl sok időt töltenénk kint a vízből. Persze az sem árt, ha pezsgőfürdő funkcióval is rendelkezik, esetleg állítható erősségű és színű lámpákkal is elláthatjuk – ezek azonban már nem tartoznak a feltétlenül szükséges alapcsomagba, inkább afféle aprócska kis luxustartozékok, amikről bár kétségtelenül nem nehéz, igazán felesleges dolog lemondani. Aztán a medencék túlpartján egy kisebb házikó húzódik meg szelíd árvaságában. Mit házikó, viskó! Alig több, mint alkalmilag összetákolt egyszerű kalyiba: ez volna ugyebár a nyaraló vendégháza. Elsőre talán túlzásnak tűnhet az ilyesmi, pedig higgyétek el, roppant praktikus semmiség! Vegyük csak az alábbi példát: az embernek vendégei vannak, de – és most tényleg csak a példa kedvéért játszunk el a gondolattal - vendégháza éppen nincs. Hát nem végtelenül kínos, amikor az éjszaka közepén, hiányos öltözetünkben kisietnénk a legközelebbi mosdóba, és véletlenül összefutunk egyik vendégünkkel, aki eltévedt a ház folyosóit járva? Ilyesmi egy vendégház birtokában természetesen elő sem fordulhat. Arról nem is beszélve, hogy egy nyaraló mellé igazán nem is kell több belőle, egy éppen elég. Keveset is van ott az ember, meg hát lássuk be, az olyan vendéget, aki ügyet csinál abból, hogy a vendégházon esetleg meg kell osztoznia másokkal, meg sem érdemes hívni. Sznobok társaságával nem mérgezzük rövidke pihenőidőnket, és kész!

Minden viccet félretéve piszok jó helyre keveredtünk. Egy kicsit talán túl jó helyre is – így hirtelen visszatért kezdeti gyanakvásom, és eszembe jutott, hogy mindent összevetve nem igazán ismerjük mi ezt a Santiagót. Az egész túlságosan hasonlított egy alsókategóriás horrorfilm nyitójelenetére. Ki olyan jó fej, hogy két percnyi mosdóbeszélgetés után meghív valakit kacsalábon forgó palotájába, ráadásul felajánlja, hogy a számára teljesen ismeretlen társait is hozhatja magával? Vajon mit akarhat tőlünk ez a látszólag végtelenül nyájas aranyifjú, aki mindenféle ellenszolgáltatás reménye nélkül is indokolatlan kedvességgel viseltetik irányunkban?

Furcsa érzéseim ráadásul csak tovább fokozódtak, amikor rejtélyes házigazdánk átvedlett piros fürdőnadrágjába és gazdagon díszített fekete selyemköntösébe, és filmes főgonoszként a konyhában nekiállt italokat keverni a társaság tagjai számára. Ha az ember egyedül utazik, jobb, ha elővigyázatos az idegenekkel, és hallgat a megérzéseire – ezek pedig az adott pillanatban félreérthetetlenül súgták azt nekem, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos barlangjában készülök éppen derűsen elkoktélozgatni. Ráadásul minden okom megvolt, hogy bízzak a szimatomban: amikor legutóbb hasonló érzés fogott el, az a két gyönyörű kolumbiai csaj tényleg be akart drogozni bogotai hotelszobámban, hogy aztán így kábítsanak el és szabadítsanak meg értéktárgyaimtól. (Ezt a történetet persze nem írtam, és nem is írom meg - művészi szabadságom határvonalát ugyanis illendőnek találom jóanyám lelki békéjének legszélénél meghúzni. Ha valakinek nem tetszik, nála lehet reklamálni, de azt csak nem várhatja tiszta lelkiismerettel senki, hogy vasárnapi húslevesemet tegyem kockára olvasóim kedvéért. Mindenesetre gringo tranquilo! – Kolumbiában ez megesik!)

Kedves, intelligens, mosolygós fiúnak tűnt ez a Santiago, de láttam én elég témába vágó filmet ahhoz, hogy tudjam, a vérszomjas pszichopaták mindig annak tűnnek. - Jobb lesz vigyázni! – állapítottam meg magamban, és gyorsan felderítettem az összes lehetséges menekülési útvonalat a kertkapu irányába. Lévén azonban, hogy a többiek szemmel láthatóan nem osztották kételyeimet vendéglátónk valódi természetét illetően, én pedig egyelőre nem ettem és nem is ittam még semmit, úgy döntöttem, ha fokozott óvatossággal is, de talán belemehetek a játékba. Nem mintha lett volna bármi fajta választásom. A többiek meggyőzése nem csak nehézkesnek, de roppant kellemetlennek is tűnt az adott helyzetben, magukra pedig mégsem hagyhattam őket ott, a biztos halál kapujában. Mindezek mellett arra is volt még némi halvány remény, hogy csak én értem félre a helyzetet - ebben az esetben pedig lássuk be, igazán nem lett volna ildomos alantas vádaskodásaimmal megbántanom házigazdánkat. Azért biztos, ami biztos, kinéztem magamnak a kandalló mellett egy méretes, kovácsoltvas piszkafát és egy súlyos hamulapátot– baj esetén ezekkel könnyedén jobb belátásra bírható bármilyen őrjöngő fenevad. (Nyilván volt kandallójuk is – erre egy mexikói nyaralóban feltehetően gyakran nagy szükség van.)

Hiába próbáltam bármilyen megnyugtató jelét találni annak, hogy mégsem várható tömegmészárlás, Santiago percről percre gyanúsabbá vált. Már nem is csak a fekete selyemköpeny, a luxuskörnyezet és az indokolatlan kedvesség aggasztott. Minden kérdése, mosolya és megjegyzése mögött rejtett utalást véltem felfedezni, és egyre biztosabbra vettem, hogy végzetes hiba lenne túl távol keverednem a kandallótól, és az ott kinézett célszerszámaimtól. Ő látszólag semmit nem vett észre az egészből, a tudat pedig, hogy a meglepetés ereje (és a hamulapát) így végső soron nem nála, hanem mégiscsak nálam van, bátorsággal és bizakodással töltött el.  Az előadás csak folyt tovább: előzékenyen kérdezgetett mindenkit, kedélyesen társalgott, tényleg mindent megtett éberségünk elaltatása érdekében. Többször kinyilvánította, mennyire örül, hogy elfogadtuk a meghívást (a Jóisten se ment már meg minket tőle, ez biztos), hogy mennyire szeret külföldiekkel ismerkedni (ideális áldozatok, senki nem keresi őket), és tettetett vendégszeretettel kínálgatott minket étellel-itallal. A többiek jóízűen fogyasztottak is, de én csak egyre jobban megbizonyosodtam kétségeimet illetően. Nem most jöttem le a falvédőről - a többieket megtévesztheti, de az én eszemen nem jár túl, az aztán biztos! Santiago persze meglepődve érdeklődött, miért nem iszom valamit. - Ebből vágd ki magad Gabi! – mondtam magamnak, aztán mindenféle gondolkozás nélkül, kissé zavartan motyogtam valamit arról, hogy ilyen korán én még nem, és amúgy is, hogy otthon ez nem szokás. – Még hogy a magyaroknál nem szokás! – kiáltott fel, és szinte a könnye kicsordult, úgy elnevette magát. Hirtelen rádöbbentem, nem voltam elég körültekintő a megfelelő kifogás megtalálásában. Már korábban is említette, hogy többször járt Budapesten, sőt, az egyik kedvenc városának tartja (hát nem végtelenül gyanús?), így nem csoda, hogy azonnal átlátott a szitán. Mentségemre legyen szólva, az adott pillanatban amúgy is kételkedtem őszinteségében, ráadásul soha nem kellett még hazudnom egy sorozatgyilkosnak sem az életem megóvása érdekében, pláne nem ilyen hirtelen. Érzékeim mindenesetre tovább élesedtek, a dolgok folyása is mintha lelassult volna hirtelen, és csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Saját butaságomon mérgelődni persze nem sok időm maradt, sokkal jobban foglalkoztatott annak a lehetősége, hogy Santiago esetleg rájön, teljes mértékben tisztában vagyok ördögi tervével, és a mérgezéshez/elkábításhoz képest brutálisabb és drasztikusabb módszerekhez folyamodik. Ugyanakkor valahol megnyugtató jelnek tűnt, hogy feltehetőleg tényleg járt Budapesten, és szemmel láthatóan tud egy s mást a magyar alkoholfogyasztási szokásokról. Talán ha ebben nem hazudott, akkor a többiben sem, és ki tudja, előfordulhat, hogy a végén még a méretes piszkavasra sem lesz szükség. Ez azonban halvány reménynek tűnt a selyemköntös, luxusnyaraló, negédes mosolygás és kínálgatás jelentette veszéllyel szemben. Egy biztos, a helyzet egy pillanat alatt gyökeresen megváltozott. Potenciálisan felfedtem magam, így márpedig a kémregényekben olvasottak alapján pedig csak akkor járhatok el körültekintően, ha azt feltételezem, Santiago mindent tud. Az ilyesfajta játszmákban az idők során nyilván sokkal nagyobb tapasztalatra tett szert, és a hozzá hasonló karakterek kriminalisztikai profilját és intellektuális képességeit behatóan ismerve abban sem bízhattam, hogy kettőnk között én lennék a rafináltabb. Mindent összevetve világossá vált, új stratégiához kell folyamodnom. Úgy döntöttem, a Kolumbiában egyszer már jól bevált módszert alkalmazom, és ivást színlelve egyszerre altatom el Santiago gyanakvását, és szerzem vissza elveszett információs lépéselőnyömet. Tettetett mosolygás közben igazat adtam hát neki, és készségesen felajánlottam, hogy nem bánom, koccinthatunk valamivel.

A terv egyszerű volt: ha Santiago a bogotai pillangókhoz hasonlóan egy előre kibontott sörrel próbálkozik, abból könnyedén tudok ivást színlelni, ugyanis nem látszik a dobozban a folyadék aktuális szintje. Ha üvegben érkezik, színárnyalat függvényében mindez talán még mindig megjátszható. Ugyanakkor, ha pohárban kapnék valami mérgező kotyvalékot, és esetleg árgus szemekkel még azt is figyelné, mennyi tűnik el a torkomban belőle, hát életbe lép a B-terv, és rögvest agyonütöm a hamulapáttal – a körülményeket figyelembe véve ez talán majd még a bíróságon is védhető (Gringo tranquilo! - Mexikóban ez megesik). 

Végül szerencsére nem került sor se tömegmészárlásra, se önvédelemből elkövetett, halált okozó, súlyos, tompa tárggyal halántékcsontra mért csapásra, Santiago ugyanis egy bontatlan, kétdecis üveggel tért vissza, amin kacskaringós, míves betűkkel a legszebb felirat díszelgett, ami egy ilyen helyzetben egy üvegen egyáltalán díszeleghet: Kunság Szesz: Rónasági Barackpálinka. Az aprócska laposüveget kezembe véve egycsapásra elszállt minden félelmem, bizonytalanságom és rosszérzésem a helyzettel és ezzel a kedves fiúval kapcsolatban. Olyan mexikói sorozatgyilkos ugyanis feltehetőleg a világon nincs, aki barackpálinkát tartana külön azért, hogy így oszlassa el áldozatai gyanakvását – vagy ha van, hát akkor üsse kavics, tegye, amit jónak lát, igazán megérdemel egy kis szórakozást. Ha rossz kiejtéssel is, de még egy soványka ’Egészségedre’ is elhagyta a száját, én pedig végérvényesen megnyugodtam afelől, hogy mégiscsak jó hétvégének nézünk elébe. A pálinka egyébként ritka pocsék, pancsolt kommersz szeszesital volt, gondolom valami szuvenírboltban vásárolhatta méregdrágán – árulkodó, hogy jelenlegi listaárán is csak 2265 jó magyar forintot kérnek literéért. Így megkönnyebbülve, és némi hirtelen jött otthoni nosztalgiával alaposan megfűszerezve mindenesetre egész vállalhatónak bizonyult, és bár a dicséret így is inkább a házigazdának szólt, mint magának a nedűnek, végül is az utolsó cseppig elfogyasztottuk.  

A nagy megnyugvást követően aztán már flottul ment minden. Ettünk-ittunk késő éjszakába nyúlóan, sőt, idővel olyan felszabadult lett a hangulat, hogy egy gyenge pillanatomban még korábbi tévképzeteimről is részletesen beszámoltam a társaságnak. Santiago jót nevetett a dolgon, és bár a hamulapátot és piszkavasat gyorsan eldugta valahová, tényleg nem vette zokon, hogy így félreértettem jóindulatát.

Másnap reggel, amikor hasogató fejfájással, csipásan kikászálódtam az ágyból, és elvonszoltam magam konyháig (bizony, a főépületben kaptunk szállást, nem ám a vendégházban, mint holmi megtűrt jöttmentek), érdekes dologra lettem figyelmes. A konyhapulton egy nagy halom gofri és felkockázott gyümölcs, illetve egy nagy kancsó frissen facsart narancslé fogadott, mellette egy darab papír, amire az alábbiakat írták: „Dolgom van a városban, maradjatok, amíg jól esik. Pár nap és jövök – Santi”.

Majdnem egy hetet töltöttünk el végül a családi nyaralóban: felvarrtuk a gombjainkat, naphosszat strandoltunk, sütögettünk, túráztunk, és vendéglátónk többszöri és hosszas unszolása szerint eljárva kipucoltuk a borhűtőt és a bárszekrényt. Én már-már perverz élvezettel majdnem minden nap kimostam a ruháim - bizony, saját mosógépük is volt, ami három és fél hónap utazás után nagyobb luxusnak bizonyult bármilyen bőrfotelnél, bárszekrénynél vagy medencénél. Bár a harmadik nap reggelén némi kellemetlenségnek adott okot, hogy betörőnek hittük a derűs fütyörészés közepette dolgát végző takarítószemélyzetet, és majdnem újra előkerültek a kandalló mellett heverő célszerszámok, egész hamar rendeztük a félreértést, így összességében igazán kiválóan telt a kis luxuskiruccanásunk. A végére még Santiago is előkerült, és nagyszabású medencés bulit rendeztünk mindenféle chapalai és guadalajarai ismerős jelenlétében. A történet tanulsága pedig nem több, mint hogy érdemes néha táncra kelni pszichopata sorozatgyilkosokkal is, a végére könnyen kiderülhet, hogy egész jó srácok.