Chapala mellett felvarrtam hát a gombjaimat, patyolattisztára mostam az összes ruhámat, és jó alaposan kipihentem a guadalajarai éjszakai élet minden fáradalmait. Így felfrissülve és feltöltekezve aztán már nem is vágytam semmi másra, mint a lehető legrövidebb úton eljutni a Csendes-óceánhoz, és átadni magam a homokos tengerpartok, színes koktélok, szörfös lányok és a messzi horizont mögött alábukó naplementék igencsak élvezetesnek ígérkező világának. Dupla medence, jacuzzi, bőrfotelek és bárszekrény ide-vagy-oda, a magyar ember utazó olyan, hogy ha nem látja egy évben hónapban legalább egyszer a tengert, börtönben érzi magát. Igazán nem akarok aggodalmat kelteni senkiben (pláne így utólag), de tény, ami tény, én akkor már hetek óta nem láttam se tengert, se óceánt, sőt, bármennyire szégyenletes dolog is ezt bevallani, még csak egy vacak kis tengerszemre sem futotta. Bár vakmerőségem kétségtelenül legendás, amennyiben a helyzet azt megköveteli, kész vagyok engedni a józan, higgadt belátásnak: rövid fejtörés után arra jutottam hát, hogy nem lenne szerencsés a végletekig feszítenem a húrt, és nekiindultam menteni, ami még menthető.

Így jutottam el a nyugati part ikonikus bulivárosába, Puerto Vallartába. Sok szépet és jót hallottam már erről a helyről guadalajarai ismerőseimtől - egybehangzó véleményük szerint Puerto Vallarta kötelező zarándokhely minden Mexikót járó utazó részére, mely zarándokhely kihagyása nemcsak egyszerű mulasztásnak, de egyenesen halálos bűnnek minősül. Lehet, hogy így van, de szelíden és halkan csak megjegyezném olvasóim lelki üdvének érdekében, itt bizony klasszikus csapdahelyzettel állunk szemben: ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy inkább előbb, mint utóbb, de az odalátogatásnak is elkerülhetetlenül bűnbeesés lesz a vége.

Nappal Puerto Vallarta kétségtelenül egy pezsgő, virágzó turisztikai központ benyomását kelti. A kikötőben egymást érik kissebfajta szigeteket is megszégyenítő méretű óceánjáró turistahajók, a macskaköves történelmi óvárost pedig szinte minden irányból robosztus hotelépületek szorongatják. Már kora reggel tömve vannak az éttermek és a bárok, a promenádot járva pedig az ember jóformán egy lépést sem tehet meg anélkül, hogy ne kéne kikerülnie egy borvirágos ábrázatú, jól meghízott, lábszárközépig húzott fehér zoknin bőrszandált viselő amerikai turistát. A több kilométer hosszúságú strandon egész nap vendégek ezrei élvezik a szikrázó napsütést és a hideg italokat, gyakran olyan sűrűségben, hogy előfordul, még egy szabad nyugágyra is vadászni kell. Legyen bár belőlük bármilyen szép számmal mindenfelé, még az osztrigás és tacós standoknál is hosszú sorok kígyóznak, jelezvén: pandémia ide, pandémia oda, a show soha nem állhat meg. Hiába a vendéglátóhelyeken bömbölő hangfalak, portékájukat fennhangon kínálgató árusok, kocsidudák és hajókürtök egymást túlharsogó hangorkánja, ha az ember egy kicsit is kinyitja fülét, és odafigyel, tisztán kihallhatja mögülük a város igazi alapzaját: az egymásnak dörgölt százdolláros bankók halk susogását és a kasszagépek semmivel össze nem téveszthető csörgését. Puerto Vallarta a fogyasztás és a fejlett világ árszintjéhez képest olcsónak számító luxus Mekkája. Persze, a városból még messze nem kopott ki az az autentikus varázs, ami feltehetően táptalajául szolgált a grandiózus beruházásoknak (a parttól kissé távolabb kifejezetten hangulatos környékekre vetődhet az ember), de számomra mégis túl művinek, túl műanyagnak hatott az egész. Mintha egy eredetileg szép és harmonikus festmény megalkotása közben a művész nem tudott volna megálljt parancsolni magának, és apránként addig zsúfolta volna tele a vásznat színes, de teljesen szükségtelen részletekkel, amíg végül eklektikus giccsbe nem torkollott az egész. Persze, nem állítom, hogy Puerto Vallarta nem jó hely, mindössze bánom, hogy nem húsz, vagy harminc évvel ezelőtti állapotában láthattam – valami azt súgja, abban a városban sokkal inkább megtaláltam volna a számításomat.

Puerto Vallartában azonban az igazán érdekes dolgok azonban nem is fényes nappal, mint sokkal inkább éjszaka történnek. Közvetlenül az éj leszállta előtt mintha kissé csillapodnának a kedélyek, és valamiféle idilli harmónia lepi el a mindig nyüzsgő várost – a nap csigalassúsággal ereszkedik alá égi pályáján, először élénk citromsárgára, majd mély narancsszínűre festve a teljes láthatárt, aztán apránként egyre nagyobbra duzzad, míg végül vörös óriásként sebesen alá nem merül a messzi habokban. Hiba volna azonban azt hinni, hogy az idill nem csak átmeneti. Egyfajta vihar előtti csend ez, a véres csata megkezdését megelőző utolsó visszafojtott lélegzet – nem kell hozzá sok idő, és Puerto Vallarta átalakul azzá az őrületté, ami igazán közkedvelt úticéllá teszi minden valamirevaló élvhajhász, szoknyapecér és korhely borissza szemében. Egymás után nyitnak ki a hiányos öltözetben táncoló lányokkal dugig tömött szórakozóhelyek (az Isten tartsa meg jó szokásukat), és mire az utolsó kocsmában is lezajlik az esti műszakváltás, a korzón már jóformán patakokban folyik a tequila, mezcal, rum, és különféle koktélköltemények egész sora. A sétányt ellepik a csordamód vonuló, erősen becsípett lánycsapatok, és a rájuk leselkedő éjszakai ragadozók. Furcsábbnál furcsább jelmezekbe bújt alakok szólítgatják le a járókelőket, méltányos árú homárvacsorát, egyszeri és kihagyhatatlan akciós klubbelépőt és egyéb huncutságokat kínálgatva a nemet elég erélyesen mondani nem tudóknak. A nappal még csak plakátokról mosolygó agyonsminkelt szakállas nők (?) is egycsapásra megelevednek az éj leszálltát követően, és teljes hús-vér valójukban invitálják a kedélyes utazóközönséget egy jó öreg, kiadós drag queer showra, és egyéb, a konzervatív jóízlés határait távolról sem közelítő programokra. A klubbok mosdójában egymást váltják a látványosan szipogó, minden bizonnyal a hűvös esti szellőben meghűlt alakok, a bárpultoknál pedig profi és félprofi éjszakai pillangók incselkednek jól szituált, vagy a füstös félhomályban éppen csak annak tűnő úriemberekkel. Aki ismer, az tudja, hogy távolról sem vetem meg a földi élet múló örömeit, és rövidke életem során bizony én is megfordultam már egy-két kávéházban, mégis beletelt némi időbe, amíg többé-kevésbé hozzászoktam a dekadencia ilyen tömény megjelenési formájához. Túl émelyítő volt az egész, túl direkt, anyagias, és mindenekelőtt túl profán – ha öt évvel fiatalabban érkezem, nem kizárt, hogy jól szórakozom, így viszont egy kissé varázstalannak, idegennek éreztem az egész forgatagot.

Persze nem akarok panaszkodni, volt részem elég élvezetben így is. Mindenekelőtt randizni kezdtem egy kiváló kapcsolatokkal és megjelenéssel rendelkező helyi modellcsajjal, aki minden felületessége ellenére igencsak szórakoztató jelenségnek bizonyult. Aztán ellátogattam a puerto vallartai botanikus kertbe – ezt mindenkinek csak ajánlani tudom, igazán kiváló hely – és természetesen remek dolgokat ettem-ittam (az egyik helyi specialitás, a marlinhúsos burrito után minden valamirevaló öreg halász megnyalná mind a tíz ujját - feltéve persze, hogy mind a tíz  megvan még neki). Strandoltam naphosszat, tovább mélyítettem ismereteimet mind a mexikói, mind számos egyéb kultúra terén, sőt, egy délután erejéig még egy japán ramenezőbe is beálltam konyhai kisegítőnek – nem kis hálát kiváltva így a túlterhelt személyzet tagjai között.

Az igazi megváltást azonban a Puerto Vallartától mintegy 30 kilométernyire északra fekvő aprócska szörfparadicsom, Sayulita jelentette. Gitárjátékkal kísért esti tábortüzek a tengerparton, hangulatos, élőzenés bárok, salsaklubbok és naptól kiszőkült hajú, kisimult ábrázatú szörfösök egész hada – Sayulita majdnem mindent kész volt megadni, amit Puerto Vallartából hiányoltam, és mindezt épp annyi csintalansággal fűszerezve, amennyit még én is könnyedén befogadhatónak, ugyanakkor elengedhetetlenül szükségesnek is tartok. Végtelenül nyugodt, idilli hely ez, mintha csak azt üzenné: lehet itt is mindent, ugyanakkor igazán semmi nem kötelező.

Ha bárki ódzkodna tehát alámerülni a modernkori Szodoma és Gomora kissé émelyítő világában (félreértés ne essék, miattam aztán senki ne tegye!), az menjen egyből Sayulitába – én továbbra is állítom, hogy a kevesebb néha igenis több.