Mindig úgy képzeltem, ha egyszer véletlenül cápával találkoznék, az csakis egy nagy fehér cápa lehet. Félelmetes csúcsragadozó, ami ujjnyi hosszúságú, pengeéles fogakkal teli szájával felém kap, és persze elvéti. Egy kérlelhetetlen vadállat, amellyel hosszasan viaskodom tulajdon életemért, hogy aztán csodás, de talán mégsem annyira meglepő módon meghátrálásra kényszerítsem, vagy legalábbis elmeneküljek előle.  

Hogy ezen elképzeléseim milyen arányban gyökeredztek a Spielberg-filmek képi világában és saját beképzeltségemben, nehéz lenne megmondanom – mindenesetre úgy éreztem, egy nagy fehéret jelölt ki számomra a sors. Vagy ha hát nem is azt, minden bizonnyal egy tigriscápát, esetleg valami egyéb, a széles közvélemény által is felettébb veszélyesnek ítélt fenevadat.

A moirák bizonyára nem tájékozódtak kellő részletességgel előzetes várakozásaimról, így aztán a nagy találkozás sem hasonlított igazán az általam vizionáltakhoz. Ha búvároktatóm merülésünk közben fel nem hívja rá a figyelmem, bizonyára észre sem veszem a tőlem alig párméternyire szürkéllő aprócska teremtményt. Alig lehetett nagyobb az alkaromnál, és a korallszirtek között meglapulva meglehetősen csenevész jószág benyomását keltette. Mint később megtudtam, vérszomjas csúcsragadozó helyett egy, a puhatestűeken és kisebb halakon kívül szinte minden másra teljesen veszélytelen dajkacápához volt szerencsém, ráadásul még ahhoz sem igazán. Alig pár hónapos gyerek lévén, félelmetesnek távolról sem volt nevezhető, aranyosnak viszont annál inkább. Nem mondom, hogy teljes csalódottság lett úrrá rajtam, de azért mégsem voltam maradéktalanul kibékülve a helyzetemmel. Oktatóm már annál inkább: láthatóan teljesen feltüzelte a jelenség. Gyorsan előkotorta mellényének egyik zsebéből vízálló akciókameráját, és apránként haladva megközelítette az apróságot. Miután a cápakölyök megelégelte társaságunk, gyorsan elillant a korallok között, vízalatti vezetőnk pedig lelkesen gesztikulálva, széles kézmozdulatokkal hozta tudomásunkra, milyen örömteli eseménynek is tartja a rövid találkozást. Ezt látva persze azonnal elszégyelltem magam. Életem első merülése során azonnal cápát látok, amely cápa ráadásul még izomzatom megszokott integritását is nagyvonalúan megkíméli, én meg itt hisztizek a búvármaszkom takarásában?

A csöppség hűlt helyét és saját érzéseimet vizsgálgatva hirtelen eszembe jutott Tutajos a Tüskevárból, aznap már sokadik alkalommal. A Ladó család nagy reménységének volt sajátja az a naív és szertelen hozzáállás az élethez, amely hozzáállást aznap már sokadjára azonosítottam saját viselkedési mintázataim között. Nem mintha különösképpen naívabb vagy szertelenebb lettem volna aznap az átlagosnál, vagy mintha az átlagosra feltétlenül ezt tartanám jellemzőnek. Pusztán annyi történt, hogy miként a hirtelen megnyúlt pesti fiú a berekben, úgy a tengeren én is gyakrabban találtam magam szembe a természeti törvényszerűségek megkerülhetetlen valóságával. Hiába telt kifejezetten jókedvű és oldott hangulatban minden perc a hajón és mélyben egyaránt, hamar megéreztem, hogy a meggondolatlan kapkodást, a céltalan viccelődést és szórakozottságomat érdemes a parton hagynom reggelenként. Nem okoztam pedig semmilyen kárt se magamban, se másban. Nem voltam láb alatt, nem okoskodtam, egyáltalán nem is kellett rám szólnia senkinek semmiért – de látva a rutinos merülők és a legénység összeszedettségét, úgy éreztem, jobb, ha fokozott alázattal viseltetek az általuk oly jól ismert, számomra viszont teljesen idegen körülmények iránt.

A párhuzam felállításához ráadásul további segítséget is kaptam az élettől egy öregember képében, aki karibi Matulaként mutatott követendő példát délelőttönkénti kihajózásaink és merüléseink során. Ha a cápajelenet nem is, ő mindenképpen filmbe illő jelenség volt.

A középtermetű, enyhén görnyedt tartású, tagbaszakadt tengeri medve arcát hosszú ráncok barázdálták, melyek még karakteresebbé tették szögletes vonásait. Félhosszú, hátrafésült hajának ősz hullámai, szúrós borostája, göndör testszőrzete sűrűn és fehéren ragyogva törtek elő a naptól és széltől mély csokoládébarnára cserzett bőre alól, melyet számos, az észrevehetőség határáig kifakult tengerésztetoválás tarkított. Karján és kezén egymást érő, kisebb-nagyobb sebhelyek egész gyűjteménye, bal bordái alatt pedig tenyérnyi vadhús árulkodott arról, hogy életvitele nem volt mindig teljesen veszélytelen. Mintha egy kalózregényből lépett volna elő - megjelenése egyszerre volt számos ponton klisés, összességében mégis roppant eredeti.

Görnyedt tartása és olykor kissé nehézkes mozgása alapján már benne járt a korban, de munkálkodását szemlélve efelől mégis komoly kétségeim támadtak. Meglepő könnyedséggel pakolgatta a ládákat és a sűrített levegővel töltött palackokat, és fiatalos gyorsasággal  termett ott azonnal, ha valahol szükség volt rá. Mozdulatait egytől egyig hosszú évek, évtizedek munkájával szerzett gyakorlati tapasztalat, megfontoltság és határozottság hatotta át. Nem tett felesleges mozdulatot, és egyszer nem láttam hibázni sem. Azt sem lehetett észrevenni, hogy akár egy percre is elfeledkezett volna önmagáról: mosolygós, szürkéskék szemével hol a vizet, hol a hajót és tartozékait, hol annak utasait pásztázta szünet nélkül. Nem is kifejezetten összpontosított figyelemmel, inkább csak úgy megszokásból. Az volt az érzésem, hogy nem csak nézelődik. Biztos voltam benne, hogy már amúgy is látott mindent, ami ilyen helyzetekben előfordulhat egyáltalán, és csak azért tartja rajta mindig fél szemét környezetén, hogy még azelőtt beavatkozhasson az események folyásába, mielőtt azok neki nem tetsző irányt vennének.

Lénye egyszerre árasztott magából végtelen derűt, nyugalmat és békét, ugyanakkor megjelenése tiszteletet is parancsolt. Ha valakivel összeakadt a tekintete, azonnal mosolyra húzódott a szája – ez azonban valahogy mégsem hatott mesterkélt gesztusnak. Üvöltött róla, hogy nagyon jól érzi magát helyén és bőrében egyaránt, munkáját pedig egyáltalán nem muszájból végzi. Nagy hatással bírt a környezetére, kiváltképpen kollégáira -szemmel láthatóan komoly respektusa volt közöttük. Lesték minden apró rezdülését, egy pillantásából vagy kézmozdulatából kitalálták mit akar, és egymáson túllicitálva igyekeztek mindenben segítségére lenni.

Mikor megérkeztünk az aktuális merülési helyszínekre, és leengedték a horgonyt, mindig az öreg ugrott elsőként vízbe. Piszkosul irigyeltem azokat, akik vele merülhettek. Persze nem akarok panaszkodni: unokája, Miguel igazán remek oktatónak bizonyult, és tényleg mindent megtett, hogy tisztességes amatőr búvárt faragjon belőlem azalatt a pár nap alatt, amit San Andrés szigetén eltöltöttem. Nem mellesleg pedig közös nyelvet is beszéltünk, ami lássuk be nem árt, ha 18 méteres mélységbe készülődik az ember. Persze talán idővel majd ő is szert tesz nagyapja vibráló karizmájára, de addig még sok időnek kell eltelnie: egyelőre még csak kölyök dajkacápának tűnt a vén nagy fehér mellett.

Az öreg tengeri medve a legérdekesebb akkor volt, mikor épp nem akadt tennivalója. Ilyenkor azonnal nekiindult a hajóorr felé. A méretes, ősrégi termoszból pár korty kávét töltött delfinmintás műanyagpoharába, az ütött-kopott pléhdobozból pedig egy száraz zabszeletet túrt elő, hogy aztán a hajó végébe visszaérve ráérősen elfogyassza őket. Erősen rituálészerű volt ez az egész: mindig ugyanazzal a lábával lépett először, mindig ugyanazzal a mozdulattal nyúlt a termoszért, mindig ugyanúgy fogta meg csészét tartó ujjai közt a zabkekszet, így hagyva szabadon másik kezét egy váratlan történés esetére. Még a javak elfogyasztása is meghatározott rendben zajlott: ivott egy kortyot a kávéból, majd leharapta a keksz felét. Soha nem kezdte el egyből megrágni, hanem ivott rá még egy kortyot, így megpuhítva a száraz finomságot. Aztán rágott, nyelt, majd a jött a keksz másik fele egy további hörpintés kíséretében. Újabb rágás, újabb nyelés. Végül felhajtotta a maradék italt, és elégedetten cuppantott egyet a szájával. Mire dél környékén visszaértünk a partra, ő már rendszerint bő egy liter kávét és 10-12 zabszeletet elfogyasztott ilyen módon, pedig sosem töltötte teli kopottas edénykéjét, és sosem láttam egynél több kekszet kivenni a dobozból. Különösen érdekesnek találtam ezt a művészi koreográfiát, és kapva kaptam minden lehetséges alkalmon, amikor megfigyelhettem szenzációs előadását. A második nap észrevettem, hogy a legénység többi tagja azon mosolyog, hogy figyelem az öreg minden mozdulatát. Egyikük még biccentett is felém, majd a szemkontaktusunkat megtörve, sokat sejtetve az öreg felé pillantott, mintegy magával húzva az én tekintetem is, hogy aztán cinkos mosollyal adja tudtomra, sejti, mi jár a fejemben. Jó érzés volt látni, hogy nem vagyok egyedül a rangidős irányában tanúsított érdeklődésemmel, és pontosan érti, mit tartok lenyűgözőnek a vén medve keksz-és kávépusztító tevékenységében.

Izraeli búvártanonc-társaimmal ekkor már kisösszegű fogadásokat kötöttünk az öreg életkorára és napi zabszelet-fogyasztására vonatkozólag. Bár utóbbit - tűpontos előrejelző készségről téve bizonyságot - toronymagasan megnyertem (aznap délelőtt összesen tizenegyszer tette meg a távot), épp, hogy csak visszanyertem vele azt az összeget, melyet előbbin csúfosan elbuktam. Úgy véltem ugyanis, az úriember nem lehet idősebb 65 évesnél. A folyamatos napsütés ráncossá teheti bárki bőrét, a nehéz fizikai munka is meghajlíthatja az ember törzsét, de éber, tiszta tekintetét, meglepő erejét és robbanékonyságát is figyelembe véve szinte biztos voltam a győzelmemben. Egyik társam 65 és 70 közé becsülte, míg a másik, még ha kissé vonakodva is, feltette 10.000 pesóját a szabadon hagyott opcióra. Ezt egyébként rögtön meg is bánta, és már visszakozott is volna, ha engedjük. Mi persze nem engedtük. A kézfogás ekkorra már megtörtént: utólagos kihátrálásra, így a zsebünkben érzett nyereményalap csökkentésére nem láttunk lehetőséget. Ha nem is lelkesedve, de barátunk végül becsülettel állta a szavát, és tartotta a fogadást. Annál nagyobb volt az öröme, amikor búvároktatónk nevetve elárulta, hogy nagyapja pár héttel azelőtt múlt 84 éves. Hogy fiatalosságát milyen genetikai, pszichológiai, életmód- és táplálkozástani jellemzők szerencsés együttállásának eredményeképpen őrizte meg ilyen sokáig, nem volt alkalmam kideríteni – mindenesetre még jobban megerősödtem abbéli hitemben, hogy rendkívüli emberrel van dolgunk, aki nyilvánvalóan valamit nagyon jól csinál, és akire igazán érdemes odafigyelni.

Az utolsó nap már szinte természetesnek hatott az öreg jelenléte. Bár beszerző körútjait nem kis élvezettel figyeltem meg továbbra is, már nem kerestem bennük semmilyen újdonságot, eltérést. Minden pontosan úgy történt, mint ahogyan a megelőző napok során – egy apró, de számomra mégis oly kedves kivételtől eltekintve. Már mindkét merülésünket letudtuk, a 12. keksz-kávé porció is elfogyasztásra került, és már majdnem visszaértünk a kikötőbe, amikor az öreg újra elindult a hajóorr irányába. Új rekord! – gondoltam magamban, de végül megint nem lett igazam. A forró ital persze kitöltésre, a zabszelet kitúrásra, az egykezes karvalyfogás pedig bemutatásra került, de aztán valahol a hajóorr és a tat között félúton az öreg - és így vele együtt az események folyása is - váratlan irányt vett. Odalépett hozzám, mélyen a szemembe nézett, majd felém nyújtotta a kekszet és poharat tartó kezét. Teljesen ledöbbentem. Nagy hirtelenjében azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Csak nem észrevette, hogy figyelem, és megharagudott? Vagy kollégái árultak el, akikkel korábban még olyan jót derültünk karakterén? Netalántán úgy érezte, a falatot nézem ki a szájából, és szánalomból osztja meg velem ezeket a javakat? Gondolataim heves vihara azonban egyszerre elcsendesedett, amikor a vén medvéből hangos kacagás tört ki. Bömbölésszerű nevetés volt ez: öblös, mélyről jövő, és teljesen őszinte. Egy csapásra minden kétségem elszállt. Kinyújtott kezéből mosolyogva vettem el a delfines pohárkát és a száraz cukrászati remekművet. Hirtelen eszembe jutottak a református istentiszteletek úrvacsorái, ami persze még mulatságosabbá és abszurdabbá tette az egész helyzetet, így én is elkacagtam magam. Közben a többiek is becsatlakoztak, mi pedig hosszan nevettünk egymásra és egymáson, meg persze valahol magunkon is.

Mikor széles jókedvünk már kissé csillapodni látszott, intett, hogy ne szégyenlősködjek, fogyasszak csak bátran. Egyszerűen nem tudtam kihagyni az oly kézenfekvő, és bizonyára egyszeri lehetőséget, így a váratlan helyről érkezett uzsonnát az addigra már több tucatnyi alkalommal végignézett sorrendben haladva tüntettem el. Kis korty kávé, nyelés. Fél keksz, kávé, rágás, nyelés. Másik fél keksz, kávé, rágás, nyelés. Maradék kávé, nyelés, majd az elégedett cuppantás. Emlékszem, a mutatvány közben egy pillanatra megijedtem, nem veszi-e illetlen kifigurázásnak az egészet. Hát nem vette. Kitörő sikerem volt. A legénység tagjai a hasukat fogták a nevetéstől, többen tapsoltak, az öregnek pedig még a könnye is kicsordult.

Sokat gondolkoztam azóta ezen az archetipikus tengeri medvén. Elválásunk után hosszasan tűnődtem azon, mi is fogott meg benne igazán. Személyiségénék mélységeiről nem sokat tudtam meg, élettörténetének részleteit nem ismerem, gondolatvilágába sem nyertem valódi betekintést. Tökéletesre csiszolt koreográfiája bár valóban érdekes, lássuk be, önmagában nem lenyűgöző. Tengerésztetkók, cserzett bőr, vagány frizura ide vagy oda, szeretném hinni, hogy nem is kalandregénybe illő megjelenése volt rám ekkora hatással. Még megfontolt, nyugodt, és egyben elképesztően hatékony működése sem ad teljes magyarázatot a jelenségre, hisz ezt már láttam más öregembereknél is, akik aztán mégsem keltették fel ilyen mértékben érdeklődésemet. Bár a felsoroltak mindegyike komoly szereppel bírhat az összkép egészét tekintve, fő komponensként mégis azt a végtelen békét vagyok kénytelen megjelölni, melyhez foghatót talán még nem láttam azelőtt senki emberben. Az öreg minden mozdulatán, pillantásán, gesztusán az látszott, hogy teljesen meg van elégedve körülményeivel, békében él környezetével, istenével és magával. Úgy tűnt, minden tekintetben jól érzi magát ott, ahol van: úgy a Karib-tenger nyugati szélén megbúvó aprócska szigeten, ahol egész életét leélte, mint a rozsdás hajó tatján üldögélvén kávéját szürcsölgetve. Jól érzi magát jókötésű, mindig jókedvű unokája mellett, akinek már évekkel azelőtt átadta mesterségének minden apró fortélyát. Jól érzi magát régi búvárruhájában, és legfőképpen jól érzi magát napcserzette bőrében, amin talán már teljesen elhalványodnak a régi tengerésztetoválások, mire végképp maga mögött hagy tengert, szigetet, hajót, unokát, kekszet, kávét, búvárfelszerelést és porhüvelyt. 

Jó lenne majd 84 évesen ilyennek lenni. Sőt, ami azt illeti, jó lenne már most is.