Peru szép volt, Peru jó volt, de egy hónap után úgy éreztem, éppen eljött az ideje, hogy Peruból továbbálljak. Bár remek dolgokat láttam és tapasztaltam ott az égig érő hegyeket járva, a szívem vissza-visszakacsingatott a napsütötte tengerpartok, hideg italok, mosolygós lányok és a mindent átható derű földjére. Tudtam azonban, hogy utazásom természeténél fogva Kolumbiába mégse mehetek vissza, így aztán repjegyet váltottam abba az országba, amely nemcsak, hogy hasonló hely hírében állt, de az adott időszakban nyitva is volt az utazók előtt: Mexikóba. Nem akarok túlságosan elébe menni a dolgoknak, de meg kell mondanom, nem csalódtam. Az ország varázsát jól mutatja, hogy eredetileg egy, legfeljebb másfél hónapot terveztem Mexikóban tölteni: végül négy lett belőle. Sebaj, maradhat.

Van az úgy néha, hogy az ember valami aprócska részletben akkora szépséget talál, hogy az alapján hoz döntést a nagy egészről: megveszünk egy pár cipőt, mert megtetszik a nyelvén lévő díszítés, egy jól sikerült jelenet alapján kiválónak ítélünk meg egy egész filmet, vagy éppen egy mosolygás közben a szájszélen előbújó aranyos gödröcske miatt szeretünk bele egy nőbe. Valahogy így volt velem is, amikor megérkezésem reggelén megálltam az első adag tacóra egy rozsdás fémlemezekből összeeszkábált útszéli standnál: a füstös húsdarabokkal megpakolt kukoricatortillába beleharapva egyből tudtam, hogy piszok jó helyre érkeztem, és Mexikóban megtalálom a számításomat. Az első pár nap során nem is bonyolítottam túl a programom: napi 15-20 kilométert sétálgattam fel-alá Guadalajarában, és csak szívtam magamba a látványt, illatokat, ízeket és a napfényt. Az volt az érzésem, hogy az egész várost nekem találták ki: minden sarkon finomabbnál finomabb falatokat kínáló büfékocsik és pultok sorakoztak, a kocsmákból már délelőtt vidám dallamok szűrődtek ki, a jókedvű járókelők pedig végre valahára újra szélesen mosolyogva köszöngettek rám a harsogó napsütésben.

Ha van egy kis pénz az ember zsebében Guadalajara maga a földi a mennyország. Amellett, hogy tökéletes klímája van (erősen Medellinre emlékeztetett, nagyjából egész évben egy késő tavaszi, kellemesen meleg, napsütéses helyet kell elképzelni), a belsőbb, jómódú kerületekben kifejezetten szellős, rendezett, zöld város benyomását kelti. Széles, középen árnyas fákkal telepakolt sugárutak, kényelmes padok, elképesztő gasztronómia, pezsgő éjszakai élet – és nem mellesleg: az általános közmegegyezés szerint egész Mexikó legszebb női.

Azokat egyébként, akiknek egy sárga tobacco-filteres pusztaság jut eszébe Mexikó neve hallatán, ahol a kaktuszok között ördögszekereket fújdogál a szél, és bajszos-csizmás marcona alakok isznak cserépflaskából tüzes szeszesitalokat, ki kell ábrándítanom: Guadalajara (legalábbis amit én láttam belőle) sokkal jobban hasonlít egy fejlett egyesült államokbeli nagyvárosra, mint az előbb említett westernfilmes díszletre. Obszcén méretű, Chevrolet gyártmányú városi terepjárók szelik a tökéletesen felfestett tükörsima aszfaltutakat, és minden második sarkon 7-11-ek, gyorsétteremláncok, újhullámos kávézók, és kristálytiszta, rendezett kirakatú üzletek jelzik: nincs olyan messze ez hely a szabadság földjétől és a bátrak otthonától. A fogyasztói társadalom köszöni szépen, itt is jól érzi magát, és fogyaszt is, mint a kisangyal.

Így tettem hát én is, már ami a tacókat illeti. A mexikói konyha persze sokkal többről szól, de ezen mindenekelőtt bizony túl kellett esni. Sokan figyelmeztettek, hogy Mexikóban könnyű lesz csúnyán meghízni, így aztán elővigyázatos voltam, és átgondolt akcióterv birtokában álltam a dologhoz. Megközelítésem az alábbi volt: hogy később már tiszta fejjel, lecsillapodott ízlelőbimbókkal láthassak neki a helyi konyha többi remekének kipróbálásához, először is rá kellett unnom a tacóra. (A politikai bikkfanyelv ezt egyébként stratégiai nyugalomnak csömörnek is nevezi.) Ezt azonban sokkal könnyebb mondani, mint megcsinálni. Az ember azt hinné, egy marék sült hús, meg egy vékony kukoricalepény nem tartogathat túl sok meglepetést, de ez koránt sincs így. Húsfajtától, pácolástól, fűszerezéstől és elkészítési módtól függően többtucatnyi fajtájával ismerkedtem meg ennek az egyszerű, de nagyszerű ételnek, és meg kell állapítanom, majdnem mindegyik változat rászolgál a jó hírnevére.

Guadalajarában mindemellett szerencsésen választottam hostelt is. Aki utazott már egyedül, az tudja, milyen fontossággal bír, hogy a szálláshelyén kedves, befogadó közegre találjon az ember. Sok helyen a hostel kialakítása miatt nem alakul ki jó társaság (ez javarészt a közös terek hiányára vezethető vissza), máshol klikkesednek az emberek, és van, ahol épp nincsenek is nagyon vendégek – egyébként is elég véletlenszerű, hogy hol kibe botlik az ember, és lehetetlen előre megjósolni melyik helyen érzi majd magát egyedül, és hol talál pajtásokra a magamfajta utazó. Na, Guadalajarában kihúztam a lottóötöst: a hostelben, ahová ’ha nincs ló, hát jó a szamár is’ alapon foglaltam magamnak ágyat, kifogástalan csapat jött össze (az eredeti szállásomon elkevertek valamit, és már csak a lányszobában lett volna hely – hiába jeleztem, hogy én aztán ezt egy cseppet sem bánom, végül elhajtottak). Volt ott mindenféle furcsa szerzet: egy már hónapok a hostelben élő, szakácsként dolgozó tündéri argentin párocska, néhány francia digitális nomád, egy hangosan vedelő brit fiúcsapat, két szőke német utazólány, pár fiatal mexikói kőműves, egy csöndes dél-afrikai nővérke, egy egyébként Kanadában élő, de eredetileg libanoni származású színészcsaj, és végül, de kifejezetten első sorban: Sergio.

Itt most kénytelen vagyok új bekezdést nyitni, Sergio ugyanis megérdemli. Mindenekelőtt fontosnak tartom, hogy mindenki helyesen olvassa magát a nevet: a g-t nem dzs-nek, hanem h-nak ejtik, a valósághoz minél közelebb álló képzet kialakítása érdekében ’Szerdzsió’ helyett kéretik ’Szerhió’ként elképzelni lelki szemeink előtt a későbbiekben megrajzolt úriembert. Határozottan 'Szerhió'-szerű emberről beszélünk ugyanis, semmiképpen sem 'Szerdzsió'-szerűről. Sok csodabogárral találkoztam az úton, de ő túltett mindannyiukon. Egy harmincas évei elején járó, roppant kisfiús, pufi, szemüveges, hátranyalt hajú meleg mexikói srácot kell elképzelni, aki naponta többször cserélt vasalt ingben, szűk szabású fekete zakóban, feszülős fehér rövidnadrágban és mindig makulátlan tisztaságú piros tornacipőben pörög-forog fel-alá a Hostel Americana tágas termeiben, gyakorlatilag bármiféle szünet vagy pihenő nélkül. Folyvást mosolyog, viccelődik, már-már kényszeresen bókol lánynak-fiúnak egyaránt. Ha új vendég érkezik a hostelbe, Sergio azonnal megneszeli, és villámsebességgel szeli a folyosókat, lépcsőket, hogy elsőként köszönthesse a jövevényt. Méghozzá hogyan köszönthesse! Csak úgy záporoznak a kérdések, megállapítások, kedves megjegyzések Sergióból, a vendégnek jóformán levegőt venni sincs ideje. Mire észbe kap, Sergio a karjánál fogva már végig is rángatta az egész hostelen, megmutatván minden lötyögős csapot, minden jópofa faliképet, minden kényelmes széket, külön kitérve arra, hol érdemes reggel, délben és este üldögélni a megfelelő árnyék megtalálása érdekében, és hol illik csöndesebbre venni a társalgást éjszaka a szomszédok nyugalmának megőrzése céljából. Rögtönzött eligazítást tart arról, melyik szobában ki lakik, és mit kell róla tudni, mi történt tegnapelőtt este, tavaly karácsonykor, és legfőképpen, hogy mik a tervek a hétvégére vonatkozóan. Két bók közé gyorsan beszúr egy 10-es listát a kihagyhatatlan helyi látványosságokról, majd egy irányított kérdésekkel személyre szólóvá tett étteremajánlóval kedveskedik újdonsült barátjának. Sergio egyébként egyszerű szobabérlő a hostelben, nem dolgozik ott, mindezért értelemszerűen nem is kap fizetést. Egyszerűen hajtja belülről valami ellenállhatatlan késztetés, hogy mindenkin segítsen és mindenkivel éreztesse: legyél bárki is, a Hostel Americanaban te is otthon vagy, barátok között. Sergio nem csak kérdez, figyel is a válaszra, és megjegyzi amit hall. Azonnal a fejébe vési mindenki nevét, származási helyét, foglalkozását, családi státuszát, látogatásának jellegét, és minden egyebet, ami csak elhangzik a jelenlétében. Nem művi dolog ez, Sergiót őszintén érdeklik embertársai. Zavarba ejtő lelkesedéssel ujjong, ha megtud valami olyat valakiről, ami alapján összekötheti egy másik vendéggel – ilyenkor fontoskodva elrohan megkeresni az illetőt, és addig nem nyugszik, amíg azonnal be nem mutatja a frissiben érkezőnek. Most már két barátja van! – örvendezik Sergio, és végtelen megelégedéssel tölti el, hogy így összeboronálta a két idegent. Sergio látszólag mindig jókedvű, energikus. Tízezer fokon ég, vibrál és pulzál – szinte félő, hogy egy adott pillanatban egyszer csak megáll a szíve, és holtan esik össze. De nem, Sergionak nincs ilyesmire ideje: csak repül tovább, kérdez, bókol, összeköt, figyel, és bearanyozza maga körül a teret. Mindenkivel azonnal megtalálja a közös hangot, és saját, személyes kapcsolatot alakít ki. Nem szelektál semmilyen ismérv szerint, mindenkivel egyaránt kedves, barátságos. Esténként, amikor a vendégek összegyűlnek, és együtt iszogatnak a kertben vagy a tetőteraszon, Sergio a társaság középpontja. Viccelődik, hangosan nevet, szinte lubickol a beszélgetésben. Feladatának érzi, hogy minden résztvevő jólétéről személyesen gondoskodjon: árgus szemekkel lesi, kinek mikor ürül ki a pohara, és ha kell, már ugrik is, hogy utántöltse. Fontoskodva rendezgeti a dolgokat az asztalon, üríti a hamutartókat. Ha valaki kijjebb szorul a társaságból vagy frissen érkezik az asztalhoz, Sergio azonnal ott terem, és ha kell, a saját székébe ülteti, és úgy tereli a szót, hogy az is becsatlakozhasson. Ha véletlenül leülne kissé a beszélgetés, Sergio váratlanul felpattan az asztalra, és operaénekeseket megszégyenítő magabiztossággal elkezdi énekelni a német himnuszt – persze hamisan. Nem mulaszt el egy lehetőséget sem valami elképesztő performansz bemutatására: hol semmiből jött bukfenceket hány a lobbi kopott márványpadlóján, hol váratlanul táncra perdül, vagy éppen teljes átérzéssel, szélesen gesztikulálva kezdi el szavalni kedvenc költője dallamos balladáit. Sergio nem csak bohóckodik és szórakoztat – legalább ugyanannyira művel, tájékoztat, és edukál. Többtucatnyi országban megfordult már, és roppant érvényes megállapításaival bizonyítja, nyitott szemmel járt és jár a világban. Kétségkívül ért a művészetekhez, különösképpen a festészethez és a zenéhez, ismeri a történelmet, konyít valamicskét a gazdaságtudományokhoz, és meglepő tájékozottsággal társalog természettudományos kérdésekben. A világ dolgaira nyitott, tudatos, emberszerető lény, akiben, ha lehetne is, tényleg nem érdemes hibát keresni.  

Persze Sergionak is megvannak a saját kis titkai, melyekről nem szívesen beszél. Amikor úgy hiszi, senki nem figyeli, arcán gyakran lekonyul a mosoly és elkomorodik a tekintete. Néha kicsit többet iszik a kelleténél, ilyenkor pityeregve bevallja, hogy legbelül mindig magányosnak érzi magát, és régóta problémái vannak a pártalálással. Sergio élete nem volt csupa játék és mese: szülei munkája miatt gyerekkora gyakorlatilag nem volt több, mint folyamatos költözések sorozata - összesen 22 iskolába járt, mire leérettségizett. Fiatalkorában nem is voltak igazi barátai, legfeljebb pár hétre szóló haverjai. Mindig ő volt az új fiú, aki a többiekétől eltérő, kopott egyenruhájában váratlanul feltűnt az osztályteremben, pár héten át lézengett a többi tanuló között, majd olyan hirtelenséggel, ahogyan érkezett, egyik napról a másikra köddé vált, és senki nem látta többé. Szegény fiú a diplomáját is 6 különböző egyetemen járta ki: úgy hozzászokott az állandó költözéshez, hogy sokáig minden magánéleti problémájára automatikusan ezt a választ adta. Élt Párizsban, Isztambulban, Tokióban, Buenos Airesben, és szinte minden nagyobb mexikói városban, mégsem volt soha egy hely, amit egy teljes éven át otthonának hívhatott volna. Ha megkérdezik tőle, honnan jön, kicsoda-micsoda, nem tud válaszolni. A hosszú évek alatt persze szinte tökéletesre polírozta humorból, kedvességből és figyelmes előzékenységből kovácsolt páncélzatát, de a mély emberi kapcsolatok kialakításával a mai napig problémái vannak. Sergio egy szomorkás komédiás, aki egyszerre értette meg, és szolgálja ki az emberi lélek szeretetre, figyelemre és törődésre való alapvető igényét, ugyanakkor ő maga állandóan szűkölködik ezekben. Persze ennek ő maga is pontosan a tudatában van – jó pár közös berúgás és sok-sok órányi elmélyült beszélgetés után megnyílt előttem, és őszintén beszélt ügyes-bajos dolgairól. Igazi közösségteremtő ember – lévén sokáig nem tartozott sehová, minden alkalmat megragad, hogy valamiféle otthont varázsoljon maga köré. Derűje, nyíltsága és optimizmusa ráadásul ragadós: az embernek szinte nincs is más választása, mint továbbadni mindazt a kedvességet és figyelmet, amit tőle kapott. Talán egész életemben nem találkoztam senkivel, akiben ilyen tisztán volt jelen az annyiszor emlegetett feltétel nélküli, mindenféle előítélettől mentes szeretet és alázat, amire rácsodálkozván minden magát kicsit is jóérzésűnek tartó ember kezéből kifordul a kard, megnyílik a szív, és egycsapásra feleslegesnek tűnik minden arroganciába bújtatott védelmi mechanizmus, mesterkélt póz vagy képmutatás. Sergio egy furcsán csillogó gyémánt – az ember egyrészt sajnálja, hogy ilyen hányatatott sorssal áldotta meg az ég, másrészt titkon hálás is érte: talán mindezen megpróbáltatások nélkül soha nem vált volna azzá az emberré, akivé vált, ez pedig túl nagy árnak tűnik egy boldog gyerekkorért cserébe, legyen bármennyire is önző is így érezni a dolog természetét illetően.   

Akárhogyan is van, három hónap utazás után a Hostel Americanában először éreztem úgy, hogy ha nem is teljesen otthon, de valami ahhoz egészen közel álló helyen vagyok. Igazán bensőséges, meghitt hangulatú közegbe csöppentem, a varázs pedig napról napra csak fokozódott. Olyan volt a kis társaságunk, mint egy tökéletes harmóniában összeolvadó kórus, vagy zenekar: a Sergio által megadott alaphanghoz mindenki hozzátette a saját kis szólamát, így alkotva valami igazán egyedi, gyönyörű, egyszeri és megismételhetetlen remekművet. Az ott töltött tíz nap alatt egy rossz szó nem hagyta el senki száját, egy rosszalló pillantás vagy megjegyzés nem rondított bele az euforikus hangulatba. Jobbnál jobb közös programokat szerveztünk: volt közös kocsmatúra, főzés, túra a szabadban, sőt, saját kisbuszt bérelve még Tequila városában is tiszteletünket tettünk – talán nem kell részleteznem, mivel is töltve a napot és a poharat. A jóság, fiatalság és szabadság örömünnepe volt ez: az emberi együttélés olyan magas formája, amelyet sokan talán egyszer sem tapasztalnak meg egész életük során. Egy öngerjesztő folyamatban nemes versenyre keltünk egymással, ki tud még a többieknél is kedvesebben, figyelmesebben és előzékenyebben viszonyulni embertársaihoz, minél több örömet, nevetést és boldogságot csempészve így a másik életébe. Az egészhez nem kellett több, mint pár teljesen eltérő világnézetű és érzelemvilágú ember, akik a vakszerencse folytán egymás mellett találták magukat a világ ezen eldugott kis szegletében, és egyikük színtiszta jóságán felbátorodva szent szerződést kötöttek, hogy az együttöltött rövidke idő alatt levetkőzik emberi gyarlóságaikat, és mindannyian többet tesznek abba a bizonyos közös kalapba, mint amennyit onnan kivenni szándékoznak. Úgy vélem, a hippi kommunák megalapítói is valami ilyesmiről álmodozhattak, amikor kivonultak a társadalomból – én mindenesetre igazi csodaként éltem meg ezt a rövidke idillt, amiért már önmagában is megérte volna eljönni otthonról.