Szeptember 30-a, csütörtök, éjjeli egy óra negyven perc.  Olvasóközönségemnek szeptember 30-a, csütörtök, reggel nyolc óra negyven perc. Úgy másfél hónapja egy sor nem sok, annyi sem jelent meg csenevész kis útinaplómban. Egy dolog nyilvánvaló: a terv határozottan nem ez volt – valahogy aztán mégis így alakult. Az első pár hét nemírás során szinte élveztem az enyhén szemrehányó, ugyanakkor hiúságomat lágyan simogató kérdéseket: „Miért nem írsz?” Az élvezet aztán hamar kiveszett a dologból. Mintha tudatalattimból olvasták volna fel tettetett megértéssel a finoman bántó szembesítést: „Miért nem írsz?”

Miért is nem írok? Nem mintha nem akartam volna. Akartam én pedig, akartam igazán. Szerettem volna valami új, valami érdekes, valami elgondolkoztató történettel előrukkolni. Igazán szerettem volna. Szerettem volna lenyűgözni a nagyérdeműt, és legfőképpen szerettem volna újra elismerő üzeneteket kapni. Szerettem volna újra azt érezni, van, akinek számít, hogy mit és hogyan fogalmazok meg váratlan irányt vett megtapasztalásaimból - aztán valahogy mégsem sikerült. Pedig próbálkoztam én. Ha nem is elégszer, és megfelelő módon, de higgyétek el, próbálkoztam. Van majdnem kész útibeszámolóm a Cartagénai éjszakai életről, van hosszas elmélkedésem a társastánc misztikumáról, melyre Cali-i tánciskolák és salsa klubbok csodálkoztattak rá. Egészen részletes feljegyzésem vannak arról, milyen is a világ legmagasabb pálmafái között töprengeni arról a lehetséges jövőről, amit egy otthonhagyott lánnyal együtt élhettem volna meg, ha egyáltalán el sem indulok - s talán élhetek meg, ha egyszer hazatérek. Van felettébb érdekes, humoros és morbid történetem kolumbiai utazásom záróakkordjáról (melyet egyébként arravaló tekintettel, hogy jóanyám is olvasóim közé tartozik, amúgy sem osztottam volna meg - valamiért azonban mégis megírtam.) Van számos jegyzetem perui kalandozásaim helyszíneiről, az égig érő hegyekről, az esőerdőről és a Machu Picchuról. Írtam frappáns szöveget egy tündéri családról, akikkel 5000 méteres magasságban hozott össze a sors, vannak feljegyzéseim egy jaguárról, ezernyi papagájról, az inka birodalom elképesztő csodáiról. Írtam félbehagyott beszámolókat érdekes emberekről, helyzetekről és látnivalókról, de valahogy aztán sosem értem a dolgok végére. Pedig igazán lett volna mit elmesélni, mégsem éreztem az egészet magaménak. Sokat gondolkoztam, mi is lehet ennek az oka, de kizárólagos magyarázattal most sem tudok szolgálni (talán majd a bejegyzés vége felé – elvégre dramaturgia is van a világon ;) )  . Az egészen biztos, hogy nagy szerepet játszott a dologban egy a francia lány, aki iránt utolsó irományom közzététele idején majdnem végzetes szerelemre lobbantam, és akitől idejekorán kellett búcsút vennem. (Épp csak annyira majdnem, amennyire egy magamfajta fiú magában tudatosítani tudja, nem túl jó ötlet beleszeretnie olyasvalakibe, akit – legyen bármennyire is varázslatos is az együtt töltött röpke hétvége - mégiscsak várja valaki odahaza...)

Aztán leszoktam a cigarettáról is. Ez feltétlenül jó dolog, de tény, ami tény: füstölögve könnyebben száll a gondolat. (Ami azt illeti, most éppen füstölög, és részben ezért száll is – de mentségemre szóljon, Hamvas Béla is megállapította, hogy a cigarettázás szellemi tevékenység – a kétségtelen tényt pedig, hogy mindezt ittas állapotomban művelem, egyszerre tekintem áldozásnak Isten akaratának és az emberi szellem szabadságának oltárán, mely okokat nemcsak, hogy elégségesnek, de szükségesnek tartom jelen írásom megszületéséhez)

Tehát, egy a fontos, nem a lényeg számít: itt ülök valahol Mexikóban, Guadalajara városban egy csendes hostel tetőteraszán cigarettázva (holnap nyilván nem gyújtok rá, nem kell aggódni), erősen fennkölt hangulatban, és hosszú idő után újra úgy érzem, van miről írnom. Nem csak, hogy témám van, de kedvem is - kedvem és elhivatottság-érzésem, hogy megfogalmazzak valamit abból a különös örvényből, ami a világ ezen távoli pontját járva kavarodik elmémben és szívemben. Alig 24 órája érkeztem meg az országba, és határozottan az az érzésem, hogy van miről írnom.

Ismét nyilvánvalóvá számomra: mégiscsak a lényeg, és nem a fontos számít. Valamikor másfél hónappal ezelőtt kezdett el bennem megmozdulni mindaz, ami miatt valójában elindultam otthonról. Ha valaki veszi a fáradtságot, és visszaolvassa előző írásomat (katt), az utolsó sorban pont erre talál utalást. Éppen csak megfogalmaznom sikerült akkor a célt, de mint ahogy a tények azt kétséget nem tűrő módon igazolják, az útra mégsem sikerült rálépnem. És bár ahhoz szemmel láthatóan gyengének bizonyultam, hogy feszes egymásutánban elérendő szintként megjelöljem és tevőlegesen meg is célozzam a létezés ezen nívóját, ahhoz mégiscsak túl becsületesnek, hogy a nagy kinyilvánítás után úgy is tegyek, mintha minden a terv szerint menne, holott nem is.

Ijesztő dolog márpedig az ilyesmi, be kell vallanom. Nincs mellébeszélés, mismásolás, mások és önmagad megtévesztése. Nincsenek ékes körmondatok, meggyőző érvelés, lehengerlő előadásmód. Csak a tenger van és a mindenséggel teljes békében élő tengeri medve, akivé válni akarsz. Nem elég megállapítani, mi a kiindulópont, mi a cél és mi a kettő közt húzódó jó irány – az úton bizony el is kell indulni, és nem letérni róla. Remélem, ezúttal jobban sikerül – legyen bárhogy is, igyekszem beszámolni róla! ;)

Addig is, hallgassatok egy kis Floydot, nekem bevált :)