Öt és fél hónapja vagyok úton, és ezalatt az idő alatt szinte mindvégig pontosan azt csináltam, amihez éppen kedvem volt Pár kivételtől eltekintve abból sem többet, mint amennyi éppen jólesett - igaz, soha nem is kevesebbet. Ha éhes voltam, ettem, ha szomjas, hát ittam. Ha még mindig szomjas voltam, ittam reggelig, ha pedig alhatnékom támadt, édesen horkoltam másnap délig. Ha társaságra vágytam, hamar összebarátkoztam pár helyi lakossal vagy hasonszőrű utazóval (ez természetesen képletesen értendő, a dús testszőrzet nem elengedhetetlen előfeltétele a velem való barátkozásnak), aztán ha rájuk untam, vagy csak egy kis magányra volt szükségem, udvariasan elköszöntem tőlük, és csöndesen továbbálltam. Ha egy kis kultúrának éreztem szükségét, mentem múzeumba, galériába, előadásra, ha pedig női gyengédségnek, hát annak sem szenvedtem sokáig hiányát. Ha szép kilátásra vágytam, elindultam hegyet mászni, ha pedig úgy tartotta úri kedvem, ellátogattam valami mesés tengerparti városba vagy békés szigetre, és addig süttettem a hasam a napon, amíg éppen jólesett. Ritka ajándéka az életnek, ha az ember huzamosabb ideig azt csinálhatja, amihez kedve van, és én igyekeztem minden pillanatát teljességében kiélvezni.

Caliba ezzel szemben nem a kíváncsiság, hanem valamiféle kötelességtudat folytán látogattam el. Még otthon megígértem egy lánynak, hogy megtanulok picit salsázni, erre márpedig nincs alkalmasabb hely a földkerekségen (talán Kubát kivéve), mint a Kolumbia délnyugati részén fekvő, Budapest méretű Cali. Férfiasan bevallom, nem sok kedvem volt az egészhez. Bár gyerekkoromban szinte kötelező jelleggel néptáncoltam pár évet, az elmúlt 15 évben nem sűrűn fordult elő, hogy bármiféle társastáncra adtam volna a fejem. Egyrészt nem is dívik manapság az ilyesmi, másrészt soha nem is éreztem égető szükségét. Bár tudom, hogy a tánc sokaknak önmagában is öröm, én mindig ismerkedési procedúraként tekintettem a dologra, amely könnyen kiváltható egy frappáns megszólítással és egy azt követő érdekes beszélgetéssel. Igazán nem vagyok az a parketten dinamikusan pörgő-forgó, önfeledten táncoló típus, inkább hülyén érzem magam az ilyesfajta szituációkban, mint komfortosan. Így hát, ha esetemben nem is sírva vigad, de mindenképpen nyelvében él a magyar – és ha máshogy nem is, Frank Sinatrára hivatkozva mindig ki lehetett magyarázni a az ilyesfajta veszélyekkel fenyegető helyzeteket.  

Legyen bárhogy is, az ígéret szép szó, a táncpartner pedig ideális esetben nem harap: üsse kavics, felültem hát a repülőre, és Cali felé vettem az irányt. Igazán kár volt aggódnom, már a megérkezés is roppant kielégítő volt. Mint sivatagi vándornak az oázis, mint a nagyböjt után az első falat sonka, mint a frissen szabadult elítéltnek az első szippantás a szabad levegőből, hát olyan volt nekem is a hűs szellő, ami a reptér kapuján kilépve finoman belekapott ingembe, és gyengédem megsimogatta napcserzette mellkasomat. Erős megnyugvással vettem tudomásul, hogy a közvetlen életveszély elmúlt, hőguta többé nem fenyeget, az állandó izzadásnak vége. Ekkor persze még fogalmam se volt Didiére munkatempójáról, sőt, magáról Didiére-ről sem, aki majd kéthetes ott tartózkodásom alatt nagyfokú türelemről téve tanúbizonyságot vezetett be a salsa rejtelmeibe.

Nem véletlenül hívják Calit a világ salsa fővárosának, az ott eltöltött 12 nap szinte mindvégig a táncról szólt. Minden nap csoportos óra a hostel szervezésében, napi legalább egy magánóra Didiére-rel, aztán esténként mindez élesben valamelyik fülledt levegőjű salsaklubban. Az első kettőben eleinte nem sok örömömet leltem, utóbbiban viszont már az első látogatásomtól kezdve annál többet.

Már késő estére járt, mikor pár frissen megismert cimborámmal, melyek között még hivatásos táncos és táncoktató is akadt, megérkeztünk a La Topa Tolondra névre elkeresztelt salsa klub neoncégérrel ellátott bejáratához. A hostelben megejtett hosszas ismerkedési procedúra közben lassan kialakult széles jókedvembe hirtelen erős izgalom és pár csepp szorongás vegyült – mintha az aprócska ajtón való belépés egyben a komfortzónámon való kilépést is jelentené. Nem volt azonban mit tenni, az ígéret szép szó, a táncpartner pedig talán tényleg nem harap: halált megvető bátorsággal átbújtam hát a szemmagasságban lustán terpeszkedő, megkopott szemöldökfa alatt, és behatoltam az ismeretlenbe.

Feltett szándékom volt az első szembejövő lányt felkérni egy táncra – jobb az ilyesmit nem halogatni. Ambiciózus tervemet sajnos nem vihettem végig, ugyanis a remélt táncparkett helyett egy kisebbfajta előszobába érkeztem, ahol nagy nekiveselkedésemnek azonnal gátat szabott egy fáradt tekintetű, mélynövésű jegyszedő, majd egy nála majd kétszer magasabb, széles jókedvében lévő biztonsági őr. Ha az ember elszánja magát valamire, egy váratlan fizetési, motozási és egy kissé indokolatlan alaposságú bemosakodási folyamat igencsak kizökkentheti a dolgok menetéből - nem csoda, hogy mire mindennel végeztem, lelkesedésem is alábbhagyott. Szerencsémre az előszobából csak egy újabb ajtón keresztül lehetett bejutni a sárkány barlangjába, így amíg a mosolygós kidobó többszöri jelzésére kollégáim is belátták, hogy a farmerzsebükben megbújó laposüvegektől mégiscsak ildomos lenne megválniuk, bőven volt időm újra megacélozni akaratomat.

Kár volt aggódnom: a bálterembe belépve azonnal egyértelművé vált, egy ilyen helyen rossz dolog nem történhet. A tágas, T-alakú helyiségben vidám ábrázatú párok táncoltak mindenfelé a ritmikus, vidám zenére, még a terem szélén elhelyezett székeken ülők arcáról is teljes lazaság és derű sugárzott. A terem távolabbi falán színes ruhákban pompázó latin-amerikai alakok borultak egymás felé a da Vinci Utolsó vacsoráját parodizáló impozáns falfestményen. A Jézus helyét elfoglaló, vörös öltönye fölött fehér cápagallért viselő szakállas fekete úriember és társai már csak dermedtségük folytán is rendkívül mulatságosnak hatottak a pörgő-forgó vendégek felé tornyosulva, mintegy azt üzenve minden frissiben érkezőnek, nincs ok az aggodalomra, nem vesznek itt semmit túlságosan komolyan. Semmit, a salsát kivéve.

Rövid szemlélődésem végére a terem bal szélén álldogáló dekoratív, harmincas éveiben járó hölgy kihívó tekintete tett kövér pontot. Jobb az ilyesmit nem halogatni: nagyfokú magabiztosságot színlelve, öles léptekkel átszeltem a köztünk lévő távot, és egy, eredeti szándékom szerint spanyol nyelven megejtett megszólítás után (melyet az értő fülek egy kis jóindulattal akár szabályos bemutatkozásnak is vehettek volna) felkértem táncolni. Nagy megnyugvásomra felkérésem egy széles mosoly keretében elfogadásra került, és mire észbe kaptam, a hölgy már a karjaim közül biccentett: kezdhetjük! So far, so good! – gondoltam.

(So far, so good! = Eddig megvolnánk! – Világéletemben roppant módon idegesített, amikor különféle irományokban a szerző idegen nyelveket használ, és nem tünteti fel a magyar jelentést. Mintha mindenkinek kötelessége lenne tudnia latinul, ógörögül vagy németül (jelen esetben éppen angolul), aki pedig olyan alantas létező, hogy nem beszéli az adott nyelvet, az szótárazzon csak szorgalmasan - kitartott kisujjú, kiművelt értelmiségi szerzőnktől nem elvárható, hogy tökéletesre csiszolt műalkotását ilyen evidens semmiségek fejtegetésével törje meg.)

A salsa caleña (cali-i salsa) alaplépései igazán nem bonyolultak. Az érkezésem utáni frissiben megejtett csoportos óra végére legalábbis én úgy éreztem, az biztos. Hiába tudtam azonban mind előre-hátra, jobbra-balra, sőt, még átlóban is teljes magabiztossággal lépegetni a hostel külön erre a célra fenntartott, tükörfalú próbatermében, táncművészetem bemutatása éles körülmények között, egy női partner zavaró jelenlétében kissé problémásabbnak bizonyult. Először is el kell kapni a ritmust, ugyebár. Nos, aki jól ismer, az tudja, a ritmusérzék (az egyensúlyérzékkel és a könnyed, légies mozgásra való képességgel egyetemben) finoman szólva sem tartozik erősségeim közé – így nem csoda, hogy a tánctanár által délután szüntelenül kántált, kristálytiszta iránymutatást adó „egy-két-há’, négy-öt-hat” nélkül neki kellett futnunk párszor, míg ráéreztem a dologra. A salsa-szüzességemet éppen elragadó partnerem szerencsére nem vette túlságosan szívére a dolgot, és türelmesen kivárta, amíg ráérzek a helyes ritmusra. Szívélyessége nem is maradt megtorlatlanul: a megfelelő belépési ütem elcsípése után gyors egymásutánban kétszer is ráléptem formás lábfejére, melyet ő bár kissé sziszegve, de még mindig megértő kedvességgel és jámborsággal fogadott. Nagy szerencsém volt ezzel a nőszeméllyel, az biztos. Odaadó kitartással, mosolyogva tűrte esetlenkedéseimet, ami mindenképpen több, mint amit az ember elvárhat egy ilyen helyzetben. Túlzás lenne azt állítanom, hogy az aktuális dal végére túlságosan belejöttem volna a dologba, de tény, ami tény, hogy fejlődésem megkérdőjelezhetetlen volt. Még vagy két szám erejéig roptuk így együtt, mikorra a magammal vitt három alaplépés már magabiztosan ment, az általa szorgalmazott új mozdulatok pedig már teljesen összekavarodtak a fejemben, és úgy éreztem, elsőre ennyi talán elég is volt. Egyrészt nem akartam túl sokáig visszaélni a jóindulatával, másrészt el is fáradtam a nagy igyekezetben, így udvariasan megköszöntem a táncot, és felajánlottam, hogy meghívom egy italra. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak, hogy nagyon megdicsért, de ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy ő fizeti az első kört, mintegy ellenszolgáltatást nyújtva sziporkázó virtuozitásom bemutatásáért cserébe. (Ez egyébként Kolumbiában nem sűrűn fordult elő, tapasztalataim szerint az ismerkedési kultúrában sokkal erőteljesebben vannak jelen a hagyományos férfi-női szerepek, mint otthon.) Az egymást követő jéghideg italok kortyolgatása közben jól elbeszélgettünk a kislányáról, akit egyedül nevel, az utazásaimról, jelentéktelen kis életünk és a világ egyéb ügyes-bajos dolgairól (tehát mindenről, amiről ilyenkor el kell beszélgetni), aztán egy telefonszámcserét követően elköszöntünk egymástól és ő elindult hazafelé. So far, so good! – gondoltam.

Hogy a kezdeti lámpalázamon ilyen módon sikeresen túltettem magam, gyors egymásutánban még 2-3 másik lányt is felkértem egy-egy szám erejéig (egyikük egyébként nem volt túl megértő, két perc után kissé sértődötten meg is köszönte a lehetőséget, és odébbállt – milyen szerencse, hogy nem vele indítottam el reményteli versenytáncos karrierem!), aztán mint aki jól végezte dolgát, kipirosodott arccal, elégedetten vigyorogva lehuppantam cimboráim mellé az egyik kanapéra. Elismerően gratuláltak a lendületes kezdéshez, a kedves hölgyhöz, illetve annak telefonszámához, és már a froclizásomba is jócskán belekezdtek (amiért igazán nem tudtam rájuk haragudni, végső soron tényleg faképnél hagytak), amikor roppant különös jelenségre lettem figyelmes. A velünk átellenben lévő sarokban egy meglehetősen idős úriember táncolt éppen az egyik legszebb nővel, akit Kolumbiában láttam. Már maga a hölgy, és annak mozgása is megérne egy külön misét, de az igazi érdekességnek végül mégiscsak a kreolbőrű férfi bizonyult. Bő szabású, barna öltönynadrágja alól kikandikáló, gazdagon díszített fehér bőrcipője szinte villogott a félhomályban, ahogy félelmetes gyorsasággal és eleganciával végigszántotta a táncparkettet. Mellközépig kigombolt, vérvörös ingét feszítő, impozáns pocakja ellenére olyan frissességgel és könnyedséggel, ugyanakkor szilaj határozottsággal vezette a karjai között ringó szépséget, hogy még számomra is azonnal nyilvánvalóvá vált, milyen magasan szárnyalja túl bármelyik másik táncos tudásszintjét az egész teremben. Tette pedig mindezt azzal a letörölhetetlen, széles vigyorral az arcán, ami miatt olyan egyszerűnek, magának értetődőnek tűnt, hogy így is lehet, sőt, kell táncolni.

A szám véget ért, a hölgy elaléltan pislogott, ő pedig illedelmesen megköszönte a táncot, aztán a falhoz tolt székeken sorakozó lányokhoz fordult. Mint később rájöttem, a csajok szó szerint sorba álltak, azaz ültek, és úgy várták, hogy a fehércipős úriember őket is felkérje. Az öreg pedig nem okozott csalódást: szépen sorban mindegyiküket megtáncoltatta egy, de egyszerre szigorúan csak egy szám erejéig, aztán haladt is tovább. Volt olyan lány, aki azonnal visszaült a sor végére, és vagy fél órán át várta, hogy ismét megforgassa a pocakos félisten.

Egyszerre volt lenyűgöző, ugyanakkor kissé ijesztő is az egész. Az biztos, hirtelen jött önbizalmamat alaposan megtépázta a produkció (mondhatni, átlendített a Dunning-Kruger görbe kezdeti csúcspontján), viszont kaptam cserébe valami sokkal fontosabbat: egy nagy csomag motivációt ahhoz, hogy a rákövetkező napokban becsülettel végrehajtsam a tervemet, és minden adandó alkalmat kihasználjak a salsa alapszintű elsajátítására. Ami azt illeti, ott, az adott pillanatban teljesen fellelkesülve úgy éreztem, addig kell Caliban maradnom, amíg legalább meg nem közelítem az vén szivar szintjét, és úgy nem pislog rám is az a démoni szépségű nő a szám végén, ahogy rá. Szerencsére a másnapi kijózanodás beláttatta velem, hogy életstratégiámul talán mégsem lenne testhezálló dolog a táncot választanom, így aztán végül letettem a dologról. Számos olyan utazóval találkoztam Caliban, akik viszont maradtak, és belevágtak: a pakisztáni programozó srác, a német cserediák, és a német párocska teljesen különböző okoknál fogva érkeztek a városba, azonban mindnyájukat rabul ejtette a salsa klubok lüktető félhomálya, és mindegyikük esetében sokhónapossá duzzadt az eredetileg párnaposra tervezett látogatás.

Összességében majdnem két hetet maradtam Caliban, és jóformán végigtáncoltam az egész ottlétem. Bár valamilyen érthetetlen oknál fogva Didiére végül nem ajánlott sem oktatói állást, sem profi szerződést, állandó bevételi forrás híján pedig a kedves hölgy által később erősen szorgalmazott mostohaapaságot sem állt módomban elvállalni (sőt az a démoni szépség sem pislogott rám soha elaléltan), végeredményben Caliban sem kellett semmi mást tennem egész végig, csak amihez éppen kedvem volt.

Egy kis boomerkedés ráadásképpen: Elég szomorú dolog, de az európai tömegkultúrából szépen lassan szinte teljesen kiveszett a társastánc. Én még kifejezetten a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen gyerekkoromban nem csak néptáncoltam, de olyan közegben is szocializálódtam, ahol felnőttek között sem volt ritkaság az ilyesmi. Aztán persze abbamaradt, és már nekem sem akaródzott annyira belépni azon a fránya ajtón - hát vajon milyen esélyei vannak az élet ezen szépségének megtapasztalásához annak, aki nem egy ilyen hídfőálláson nevelkedett, aztán felnőttként nem keveredett véletlen Caliba (vagy egy Calihoz hasonló helyre)? Nyilván nem sok. Talán az idősebb generációk nincsenek is teljesen tisztában vele, hogy a mai fiatalság amikor „táncolni” indul, jó eséllyel egy sötét, stroboszkópokkal és/vagy lézerlámpákkal pásztázott fekete dobozban tipeg-topog jobbra-balra órákon keresztül – többnyire egyedül. Félreértés ne essék, annak a zenének, táncnak is megvan a maga helye és ideje, virágozzék minden virág - de azért talán mégiscsak jót tenne, ha a szalagavatón kívül is rásimulna néhanapján az a férfikéz egy női csípőre, és indulna a salsa, tangó, keringő, lassú csárdás, rocky vagy swing – nekem aztán édes mindegy mi, csak ne az almaszedésre vagy hentesmesterségre hajazó szerencsétlenkedés.