‹‹ 1 ››

A kerti asztalon pihenő üvegcsészéből sűrűn gomolygott felfelé a forró gőzpára, nyirkossá és kissé ragadóssá téve a zömök testalkatú brit fiú kávéskanalat tartó vastag ujjait. Bár a tágas, nyitott belső udvar távolabbi sarkát már majdnem elérte az gangon kimért lassúsággal lefelé kúszó reggeli napfény, az emeleti szobákból kiszűrődő halk horkolást leszámítva még az egész épületben teljes csend honolt. Harry szórakozottan kavargatta a vizes, erősen áttetsző barna folyadékot, és bamba arckifejezéssel bámulta a pohár alján örvénylő cukorszemcséket. Nagy szüksége volt már egy bögre jó kávéra, az biztos. Valamikor az éjszaka közepén szállt le a gépe Mexikóvárosban, és már jócskán hajnalodott, mire eljutott a város szívében megbúvó, ízlésesen berendezett hostelbe. Talán idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen fáradt. Már előző éjszaka sem aludt egy percet sem, barátaival délig járták London kocsmáit – aztán jött a reptérre való kiutazás, hét hosszú óra a turistaosztály egyik aprócska ülésén (ahol egy állandóan síró kisgyermek miatt szintén nem tudott rendesen pihenni), egy idegtépő és hosszas félreértés a reptéri hatóságokkal az érkezéskor, végül pedig még a szálláshelyre is el kellett keverednie. Ez utóbbi egyébként éjjeli két órakor, mindenfajta spanyoltudás nélkül jóval problémásabbnak bizonyult, mint azt előzőleg bármikor is gondolta volna. De nem is fontos, a lényeg, hogy végre megérkezett. Fáradt volt bár, elcsigázott és kissé meggyötört, egyszerre kellemesen izgatott is. Még vagy fél évvel korábban kezdte el megtervezni ezt az utat, és lám: annyi befektetett idő, pénz és energia után végül is csak itt ül Mexikóváros kellős közepében, talán hátralévő élete legnagyobb kalandjának előszobájában. Jóleső, meleg bizsergés járta át tagjait. Eszébe jutott, milyen szerencsés is valójában, és hogy mennyire meg kell majd becsülnie minden egyes percet, minden aprócska élményt, amiben az elkövetkezendő pár hónap során része lesz - kezdve ezzel a perccel és ezzel a csésze kávéval. Hiszen tulajdonképpen a kaland már elkezdődött! Talán még nem annyira izgalmas így egyedül üldögélni egy hostel kihalt udvarán, de kétségtelenül elkezdődött!

Egycsapásra minden megelevenedett körülötte. Mintha egész addig párás szemüvegen keresztül szemlélte volna a világot, hirtelen minden élesebbé, vibrálóbbá, valódibbá vált. Mint aki hosszú, mély álomból ébred, csodálkozott rá teljes környezetére: a csendre, és az abba lágyan belesimuló távoli hortyogásra, a cserépágyukban álmosan nyújtózkodó kaktuszokra, az ablakkeretekbe vésett díszes mintázatokra, a csészéből lassan felszálló párára és a kávé illatára. Pár másodperc erejéig teljes tudatossággal volt jelen az adott helyen és pillanatban. Tucatnyi aprócska részletre lett hirtelen figyelmes, nem is külön-külön, mint inkább egyszerre. Belátta, sőt, szinte érezte a teljes légtömeget, az azt körülvevő falakat, és mindent, ami az udvarhoz tartozott. Elméje teljesen kisimult, és úgy érezte, mintha az idő folyása egészen lelassult, vagy szinte teljesen megállt volna. Persze ahogy jött, úgy el is múlt egy pillanat alatt az egész. Harry derűsen elmosolyodott. – Jöjjön hát, aminek jönnie kell – mondta magának, és megelégedetten kortyolt egyet a kávéjából.

Éppen időben – alig pár másodperc múlva hangos robajjal belökték az utcáról nyíló súlyos tölgyfaajtót, és a nyíláson két szemlátomást mocsárrészeg alak masírozott be hangos nevetgélés közepette. Azaz masírozott volna, ha a magasabbik el nem botlik az arasznyi magasságú küszöbben, és a padlón elterülve neki nem kezd káromkodni valami furcsa, Harry számára teljesen ismeretlen nyelven. A nála sokkal alacsonyabb jövevény láthatóan jót mulatott a dolgon (értsd: hasát fogta a nevetéstől), aztán persze előzékenyen felsegítette a földön fekve szitkozódó társát.

A hajnali idill egycsapásra szertefoszlott, Harry ezt azonban egyáltalán nem bánta. Ami azt illeti, igencsak komikus látványt nyújtott ez a két idegen, akikkel minden bizonnyal pillanatokon belül alkalma nyílik majd megejtenie frissiben megkezdett utazásának legelső igazi interakcióját. Gyorsan kiegyenesítette görnyedt gerincét, lezser hanyagsággal hátradőlt a székében, és unott arckifejezéssel kavargatni kezdte a kávéját. Nem kellett sokat várnia, a hangosan egymást csitítgató páros egyenesen felé vette az irányt. Harry enyhe meglepetést színlelve felnézett a csészéjéből, és szelíd mosollyal az arcán alaposan szemügyre vette őket. Az alacsonyabb ázsiai beütésű fiú volt, éles arcéllel és gondosan oldalra fésült frizurával. Vékony, kissé vézna testén feszülős sportruházatot, lábán edzőcipőt viselt, hátán pedig akkora túrahátizsák éktelenkedett, hogy nem is volt teljesen egyértelmű, a gigantikus darab tartozik-e őhozzá, vagy éppen pont fordítva. Méretes málhája ellenére a fiú nyílegyenes tartással, kimért, de lendületes léptekkel közeledett, határozottan jól nevelt, már-már pedáns alak benyomását keltve. Társa szinte mindenben szöges ellentétének mutatkozott. A jól megtermett, izmos, de láthatóan kissé túlsúlyos srác hasközépig kigombolt papagájmintás inget viselt, amely egyik oldalán erősen felgyűrődött félvállon hordott hátizsákjának pántja alá, tógaszerű hatást adva a színes madaraktól pompázó ruhadarabnak. Lábán itt-ott foltos rövidnadrág és piros strandpapucs, csuklóján mindenféle tarka karkötők és szalagok sorakoztak. Haja kócos volt, arca gömbölyded, szakálla borzas. A járása sem volt épp túl összeszedett. Lomhán, kétes egyensúlyérzékről árulkodva lépdelt, pontosabban mondva dobálta magát előre. Dereka mögül hol jobbról, hol balról bukkantak elő fűzőjüknél fogva táskájára erősített cipői, melyek ingaszerű mozgása csak mély imbolygóbbá tette az összképet. Minden különbözőségük ellenére egy dologban azonban teljesen megegyeztek: mindkettejüknek fülig ért a szájuk, úgy vigyorogtak vissza Harryre.

A magasabbik szólt először. – Hey mate! You are a good-looking blue-blooded british bloke, for sure, aren’t ya? (Hé cimbora, te aztán egy igazán jóképű kékvérű brit faszi vagy, nincs igazam?) – szegezte Harrynek a kérdést zengő hangján, aki azonnal megkedvelte a kissé furcsa akcentussal, de választékos angolsággal beszélő idegent. A választ meg sem várva azonnal lehuppantak az asztal túloldalán lévő székekre, és udvariasan, de kissé indokolatlanul hangosan bemutatkoztak. Harry is hasonlóképpen tett, és elkezdődött a beszélgetés. A vágottszemű fiú Washington államból, a szakállas Magyarországból érkezett, és állításuk szerint alig pár órája ismerték meg egymást. Szemlátomást nem vesztegették az idejüket, és eseménydús éjszakán voltak túl. Azaz még nem teljesen: a túlméretezett túrazsákból rövidesen előkerült egy félig üres (vagy éppen félig teli?) rumosüveg és egy doboz jó minőségű szivar. Ahogyan ez rossz társaságba keveredvén már csak lenni szokott, ha kissé vonakodva is, de Harry engedett a csoport pszichológiai nyomásának. Rágyújtott egy szivarra, és jópárszor meghúzta az szeszesüveget is, miközben érdeklődve hallgatta az ittas jövevények ide-oda csapongó beszámolóját az éjszakai történésekről. Érdekes pár órán voltak túl, az biztos. Az amerikai hosszasan áradozott egy helyi csajról, akit előző este ismert meg, és akit feltett szándékában is állt feleségül venni, a magyar srác pedig valami grillezett malachúsos szendvicsről zengett magasztos hangvételű ódákat. Alapos leírást adtak egy mariachi zenekarokkal tömött térről, egy félresiklott dupla randiról, és valami lángoló koktéllal megesett kocsmai balesetről. Az egészben mégsem az volt igazán érdekes, amit mondtak, inkább az, ahogyan mondták. A történetszálak között ide-oda ugrálva, egymás szavába vágva, örömtől ragyogó, kipirosodott arccal és összeakadó nyelvvel – élmény volt hallgatni. A vágottszemű srác mindezek tetejébe ráadásul még megbízhatóan végig is csuklotta a teljes előadást, ami egyébként remekül illett a szakállas magyar fiú hangos szuszogásához. Ő különösen elemében volt, csak úgy dőlt belőle a szó - Harry hamar meg is állapította, hogy bizonyára nem csak a hasát, de a saját hangját is erősen szeretheti. Persze őt is kérdezgették, kicsoda-micsoda, de beletelt némi időbe (és néhány további korty rumba), amig felvette beszélgetés ritmusát. Mesélt a Londontól kissé északra fekvő városkáról, ahol felnőtt, a szüleiről, húgáról, és a rögbicsapatról, amiért mindkét térdkalácsa épségét feláldozta az évek során. Mesélt londoni munkahelyéről, a barátairól és az általuk szervezett búcsúbuliról, a repülőn történtekről, és legfőképpen arról, milyen izgatott is, hogy régi álmát beteljesítve életében először utazhat. Jó másfél órán át beszélgethettek így, bármiféle szünet, vagy megállás nélkül. Mire csipás szemüket dörzsölgetve az első fecskék elkezdtek leszállingózni az emeleti szobáikból, a szivarok már teljesen leégtek, a rum is elfogyott, Harry pedig az amerikai srác csuklásával vetekedő gyakorisággal ásítozni kezdett. Illedelmesen megköszönte hát a lehetőséget, elköszönt, és nyugovóra tért. Elalvás előtti utolsó gondolata az volt, hogy milyen szerencsés is valójában, és hogy most aztán már tényleg van miért hálát adnia.

‹‹ 2 ››

Harry hosszan és mélyen aludt, és szépeket álmodott. Már jócskán beesteledett, mire felébredt, teljesen kipihenve, telis-tele energiával. Beletelt néhány pillanatba, amíg tudatosult benne, hogy nem otthon, hanem Mexikóvárosban van, ettől a felismeréstől pedig azonnal széles jókedve támadt. Szabályosan kipattant az ágyból, villámgyorsan lezuhanyozott, fogat mosott, felöltözött, aztán egyből a belső udvar felé vette az irányt. Legnagyobb örömére mindkét cimboráját pontosan ott találta, ahol reggel hagyta őket, bár ezúttal már pár norvég lány társaságában, akiket éppen lelkesen próbáltak maradásra bírni. Egy pillanat erejéig úgy tűnt, ezek a lókötők egész álló nap a kertben italoztak, de aztán Harry észrevett pár intő jelet, ami arra utalt, hogy gyaníthatóan ők is pihenhettek valamicskét. Először is szemmel láthatóan sokkal józanabbak, összeszedettebbek, és legfőképpen halkabbak voltak, mint első találkozásukkor. A szakállas magyar fiú ingén a zöld papagájok is pirosra cserélődtek valamikor a nap folyamán, és úgy tűnt, az ázsiai-amerikai srácnak végre sikerült abbahagynia a csuklást. Harry leült közéjük, megejtette a kötelező köröket a lányok felé (név, kor, származási ország, az utazás eddig letelt, és hátralévő ideje, a korábban meglátogatott és meglátogatni szándékozott helyek listája), és bontott magának egy sört az asztalon heverő jegesvödörből. A norvég szépségek végül nem adták be a derekukat, és elindultak a betervezett táncos előadásra, így aztán rövidesen újra hárman maradtak az asztalnál. Egészen pontosan hárman se sokáig, a seattle-i srác ugyanis hamarosan bejelentette, hogy sürgős randevúznivalója támadt egy mexikói lánnyal (persze még véletlenül sem előző esti szerelmével, erre egy randiapplikáción bukkant rá a norvég csajok távozása után), és pár perc után ő is lelépett.

Bár igyekezett nem mutatni, Harry egy kicsit bosszankodott rajta, hogy így faképnél hagyták őket. Azok a norvég szőkék igazán kedves teremtényeknek tűntek, és az amerikai srác is ígéretes partnernek bizonyult az első este alapos megünnepléséhez. A kócos hajú magyar fiú azonban Harry arcát fürkészve mégiscsak megsejthetett valamit, ugyanis sejtelmes félmosollyal a sörösüvegekkel frissen feltöltött jegesvödörre mutatott, mintegy előzékenyen emlékeztetve újonnan érkezett pajtását: ahol egy ajtó bezáródik, ott néha kinyílik egy másik.

‹‹ 3 ››

Minden jel arra mutatott, hogy ebből a helyzetből lehetetlen lesz kimagyarázniuk magukat. A két járőr szigorú arccal, hadarva magyarázott valamit a magyar srácnak, aki olyan meggyőzően bólogatott vissza rájuk, hogy egy külső szemlélő számára talán úgy tűnhetett volna, minden szavukat pontosan érti. Harrynek azonban már nem voltak ilyesfajta illúziói: bár pár órával korábban egy-két mondat erejéig tényleg egész ügyesen elkarattyolt azzal a két mexikói lánnyal közös kocsmatúrájuk második állomásán, hamar kiderült, hogy a jól megtermett fiú sem beszél jól spanyolul. Persze ő még annyit se tud, de mégis, végső soron nem ő utazik már majdnem négy hónapja fel és alá egész Latin-Amerika-szerte, az ég szerelmére! Egyébként is teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, de mindezt csak tovább fokozta az a tudat, hogy mindenben szakállas cimborájára kell bíznia magát. – Vak vezet világtalant, igazán príma kilátások – állapította meg Harry. Pár perccel ezelőtti határtalan jókedvéből és bódultságából az erős szédülésen és émelygésen kívül már semmi sem maradt, és ezen a ponton már annak se látta reményét, hogy a dolgok rövid úton jó irányba fordulhatnának. Mexikó nem az a hely, ahol akár egy éjszakára is fogdába akarna kerülni az ember, márpedig bizonyosan csak az lesz a dolog vége, ehhez kétség sem férhet - ráadásul mindezt utazásának első estéjén kell átélnie. Szinte nehezére esett elhinni, hogy mindez vele történik meg. Egészen szürreálisnak hatott az egész. A rendőrök márpedig csak ott álltak előttük, és nagyon nem úgy tűnt, mintha viccelni akarnának. Csak ebből keveredjenek ki valahogy ki épp bőrrel, holnap az első dolga lesz beiratkozni egy nyelviskolába, erre megesküszik.

– Azt hiszem, a sörrel van valami bajuk. Úgy tűnik, tilos tilos itt közterületen inni – szakította meg gondolatmenetét az ismerős hang. Harry hirtelen nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. Igazi nyelvészzseni ez a fiú, hogy így kibogozta a rendőrök mondanivalóját! Persze érdemeit némiképp árnyalja az a tény, hogy az egyenruhások megérkezésüktől fogva mutogattak a pad mellett heverő dobozokra, de sebaj! A lényeg, hogy immáron mindenki számára világos: a sörrel van a baj. Nincs ok hát pánikra, jó kezekben van a sorsuk, a magyar srác intézi!

Egy pillanat erejéig egész komikussá vált a korábban még annyira nyomasztó jelenet. Az áldott állapot azonban nem tartott sokáig, ugyanis a magyar fiú, ha néha kissé keresve is a megfelelő szavakat, határozott offenzívába kezdett. Igen, spanyolul. Harrynek hirtelen úgy tűnt, még akár az se kizárt, hogy értelme is van annak, amit beszél, ugyanis a rendőrök hol bólogattak, hol a fejüket rázták. Egy-két szó erejéig még ő is megértett valamit: tarjeta de identificacion, polizia, cerveza, pesos, criminales, illegal, regulación – csupa olyan szó és kifejezés, ami vagy angolul is hasonlóan hangzik, vagy éppen olyan általános, hogy még ő is ismerte őket. Tulajdonképpen teljesen mindegy is, plusz információval egyáltalán nem bírtak még számára sem. A helyzet teljesen világos volt már a kezdetetektől fogva: rossz helyen söröztek rossz időben. A zsebeiket átkutatták, irataikat elvették, és most arról megy a vita, hogy fogdába mennek-e, vagy fizetnek. De mivel fizessenek? Harrynél jóformán semmi készpénz nem volt, társánál se sokkal több - az pedig kizárt, hogy egy szelíd ejnye-bejnyével megúszhatják a dolgot.

A magyar srác közben egészen megtáltosodott, és egyre magabiztosabban, mondandóját immáron széles gesztikulációkkal megtoldva magyarázott a rend éber őreinek, sőt, egyszer-kétszer erélyesen még a sörökre is rámutatott, amit Harry kifejezetten bíztató jelként értelmezett. Optimizmusa azonban ezúttal sem tartott sokáig, ugyanis az egyik rendőr már majdnem kiabálva, kifejezetten agresszíven ráripakodott az egyre fellelkesültebben szónokló fiúra, aki egycsapásra elnémult.  – Azt hiszem felmérgesíthettem valamivel. Vagy azon húzta fel magát, hogy elkértem az azonosítószámukat, vagy azon, hogy azt követeltem, mutassanak angol nyelvű törvényi szöveget a közterületi piálás betiltásáról, ez még egyelőre nem világos – tájékoztatta Harryt kissé zavartan a szükségszülte védőügyvéd, és látszott rajta, hogy jobbnak látja tovább nem feszíteni a húrt. Harry körül forogni kezdett a világ, és úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Hirtelen rádöbbent, hogy helyzetük még annál is súlyosabb, mint azt eddig hitte. Hiszen ez a srác teljesen részeg! Annyit aggódott a rendőrök komorságán és a nyelvbéli akadályokon, hogy ezt eddig valahogy nem is vette számításba. Tény, ami tény, kissé összekapta magát a rendőrök érkezésekor, de öt perccel azelőtt még teljes átéléssel, fennhangon szavalt mindenféle verseket furcsa anyanyelvén, sőt, az este egy adott pontján még ahhoz is ragaszkodott, hogy otthoni néptáncaikból rögtönzött bemutatót tarthasson Harry részére.  – Inkább a norvég szőkék előtt kellett volna táncikálni! Úgy talán eltekintettek volna a tervezett előadástól, és bizonyára még még mindig a hostel biztonságos kertjében üldögélnének velük együtt! – állapította meg igencsak felindultan, és talán nem kevésbé igazságtalanul Harry.

Hogyan jutottak egyáltalán idáig? Az egész apránként történt, teljesen ártatlanul. Először a púposra pakolt jegesvödör a hostelben, majd belvárosi kocsmák hosszú sora, és végül ez a pár ártatlan kis doboz sör a parkban – egyik dologból törvényszerűen, szinte elkerülhetetlenül következett a másik. Mondani sem kell persze, egyik sem Harry ötlete volt, mindenbe ez a papagájmintás ingű, strandpapucsos őrült rángatta bele. Ő éppen csak nem látta tisztán, kivel is sodorta össze a sors, éppen csak nem tiltakozott elég erélyesen, éppen csak nem mondott nemet a kellő pillanatban – és most drágán meg kell fizetnie minden naivságáért. Ha ezen a hedonista bajkeverőn múlik, az sem kizárt, hogy még az országból is kiutasítják őket, és akkor neki egyetlen rövidke nap utazás után szégyenszemre vissza kell kullognia Angliába, ahol barátai minden bizonnyal csúnyán kinevetik.

Szó szót követett, a rendőrök pedig egyre inkább kezdték elveszíteni a türelmüket. – Nem fognak elengedni minket. Pénzt akarnak. Fejenként ötezer pesót, vagy megyünk a fogdára – fordított a magyar srác. Harry gyors fejszámolás után megállapította, hogy ötezer mexikói peso az nagyjából kétszáz angol font. Nem kevés, de ha tényleg ez az ára, hogy elkerüljék a fogdát, hát legyen. Talán még alkudni is tudnak belőle valamicskét, feltéve, de nem megengedve, hogy ez nem a hivatalos bírság mértéke.  Persze egy aprócska probléma továbbra is maradt: messze nem rendelkeztek ennyivel. Hogy maradjon elég készpénzük taxira, már a probléma tárgyát jelentő sörökért is kártyával fizettek a sarki kisboltban - jó, ha háromszáz pesójuk maradt náluk az este végére. Harry úgy érezte, minden elveszett, és lélekben nekiállt felkészülni a börtöncellában várható konfliktusokra.

A magyar fiú azonban nem adta fel, és heves alkudozásba bocsátkozott az egyik rendőrrel, akinek ez láthatóan nem is volt teljesen ellenére. Indulatosan mutogattak egymásra, magyaráztak, néhol látványosan felháborodtak (vagy felháborodást színleltek), és gyors egymásutánban dobálóztak mindenféle számokkal, amiket Harry részben újfent megértett: cinco, quatro, tres, dos, uno, aztán megint tres, és így tovább. Furcsamód úgy tűnt, mintha a folyamat előrehaladtával a rendőröknek egyre jobb kedve támadt volna. Az ártatlanság vélelme természetesen mindenkit megillet, de mintha a konkrét számokról való alkudozást a hivatalos eljárás ha nem is kívánatos, de legalábbis szükséges állomásának tekintették volna. A londoni bobbyk jámborságához szokott Harryt erősen meglepte a mexikói rendőrök kissé laza, erősen esetlegesnek bizonyuló díjszabási metódusa. –  Korrupt gazemberek! – fortyogta magában, de aztán végül jobbnak látta betudni a dolgot az angolszász és a latin világ között húzódó kulturális különbözőségek egyikének, és nem emelt szót az igazságtalanság ellen. Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak!

– Lealkudtam amennyire lehetett, de ezer pesó alá nem hajlandóak menni – közölte a magyar fiú.

– Fejenként?

– Azt hiszem együtt, bár a végén mondtak még valamit, amit egyáltalán nem értettem. Nálam van vagy kétszáz, ha ki tudod pótolni a maradékot, meg is vagyunk! –  válaszolta a srác reménytől sugárzó arckifejezéssel.

Harry csüggedten megrázta a fejét, és gyorsan felfrissítette barátja emlékezetét a sarki boltban megejtett beszélgetésükkel kapcsolatban. A fiú kissé letörten biccentett egyet, és visszafordult a rendőrök felé. Karját széttárva magyarázott valamit, aztán előtúrta zsebéből tárcáját, majd abból pár gyűrött bankjegyet, és a rendőrök felé nyújtotta őket. Harry tudta, hogy elérkezett az igazság pillanata. Most egycsapásra minden a helyére kerülhet, csak vegyék el azt az istenverte pénzt!

Az egyenruhások pár pillanat erejéig meredten bámultak a magyar srác markában lapuló bankókra, aztán röviden egymásra néztek. Nem is szóltak egymáshoz, szinte csak a szemük villant - összeszokott partnerek között nyilván már nincs szükség hosszas megbeszélésékre, tudták ők pontosan, mennyi az annyi. Aztán bekövetkezett az, amitől Harry a legjobban félt: visszautasították a felkínált összeget. Már-már szinte felháborodva mondták a magukét, még Harry számára is egyértelművé téve, milyen nevetségesnek is találják ajánlatukat. Pár mondat után a magyar fiú ismét Harryhez fordult:

– Ez nem lesz elég. Nálad mennyi van?

Harry is előtúrta hát zsebéből pénztárcáját, és megszámolta a benne lévő bankókat.

– Száztíz – válaszolta, és a rendőrök felé nyújtotta a pénzt.

Úgy látszott azonban, a mélyen tisztelt biztos urakat még ez a kétségtelenül nagyvonalú áldozati felajánlás sem hatotta meg, bár egyikük kissé lesajnálóan elnevette magát a vérszegény próbálkozáson. Harry teljesen megsemmisült. Újra elkezdte áttúrni tárcáját, hátha lapul még ott egy-két eldugott bankó, de legbelül már tudta: hacsak nem Benjamin Franklin mosolyog majd sejtelmesen vissza róluk, azokkal se mennek sokkal többre. Végül se pesót, se százdollárost nem talált, de az egyik belső zsebecskében egy ötfontost azonban igen. – Isten óvja a királynőt! – gondolta magában, és átnyújtotta azt is - hátha.

A felkínált bankjegyet látva a rend éber őrei szemmel láthatóan kissé elbizonytalanodtak. Erre már nem is mondtak csípőből nemet: először alaposan megvizsgálták mindkét oldalát, kérdéseket intéztek a magyar sráchoz, sőt, a válaszok alapján futólag egymás közt még vitatkoztak is valamiről. Ezt látva Harryben már-már szinte újra pislákolni kezdett a remény, de egy rövid internetes utánajárást követően az egyenruhások végül visszaadták a pénzt. Úgy tűnt, háromszáztíz pesóval és öt angol fonttal még Mexikóban sem lehet érvényt szerezni a törvény vasszigorának – lobbizzon azért bármilyen erősen is az egyszeri brit vagy magyar utazó.  

Harry számára nyilvánvalóvá vált, hogy kifogytak a lehetőségekből. A magas, szakállas fiú még intézett pár erőtlen megjegyzést a rendőrök felé, de ők csak kötötték az ebet a karóhoz, és fejüket rázva, karjukkal integetve jelezték, további vitának helye nincs, nem áll módjukban engedni az előre kialkudott összegből.

– Azt mondják, szíves-örömest elkísérnek minket egy bankautomatához – fordított barátja az utolsó vérszegény próbálkozását követően. – Ott kiveszünk némi pénzt, és elvileg békén hagynak minket.   

– Rendben, menjünk akkor, csak legyen már valahogy vége! – sóhajtott fel Harry megkönnyebbülve. Úgy tűnt tehát, mégiscsak elkerülhető lesz az a fogda. Fejenként ötszáz peso végső soron nem olyan nagy pénz - sőt, ha a jobban belegondol, egész olcsón megúszták. A magyar fiú azonban csak a fejét rázta:

– Te, én nem bízom ezekben. Gondolj csak bele, mi fog történni, ha az egyik korrupt disznónak esetleg eszébe jut a bankautomatánál, hogy tulajdonképpen mégiscsak fejenként értették azt az ezer pesót? Vagy ha netalántán visszatérnek az eredeti összeghez? Kihez fordulunk akkor, a rendőrséghez? Ezek a gatyánkat is leszedik rólunk, ha hagyjuk, hidd el. – érvelt meggyőzően a magyar srác, majd, mint akinek valami világmegváltó ötlete támadt, hirtelen felragyogott az arca, és így folytatta: – Figyelj, egy dolgot még megpróbálhatunk! Te ne csinálj semmit, csak add ide a pénzt, aztán nézz rájuk minél komolyabban, és bólogass! Rendben?

Harry nagyon nem örült annak, amit hallott, de be kellett látnia, ha másban nem is, az első felében volt némi logika. A rendőrök jóindulatára bízni magukat valóban nem tűnt a legjobb ötletnek, ugyanakkor erősen nyugtalanította az a tudat, hogy ez a részeges bajkeverő már megint kitalált valamit. Egyszer már magukra haragította a rendőröket, és az a furcsa érzése támadt, ha hagyja, erre hamarosan újból sort kerít.

– Te, hagyjad, nem érdemes. Meglátjuk mi lesz, de talán jobb nem túlfeszíteni a húrt. Valószínűleg tényleg csak az ezer pesójukat akarják, és nem lesz semmi baj – próbálta hűteni lángoló tekintetű fiút, inkább kevesebb, mint több sikerrel:

– Csak add a pénzt, és csináld, amit mondtam!

Harrynek hirtelen úgy tűnt, cimborája tényleg tudja mit csinál, így, ha kissé kelletlenül is, végül átadta a száztíz pesót és az ötfontost, majd - az utasítás második részéről teljesen megfeledkezve - aggódó arckifejezéssel figyelni kezdte, mi következik.

Egy ideig úgy tűnt, nincs itt semmiféle innováció. A magyar srác jobb markában összefogta a tárgyalás alapjául szolgáló szerény kis vagyonukat, és a korábbiakhoz hasonló módon próbálta rátukmálni a pénzt az erélyesen tiltakozó rendőrökre. Hasonló módon, de nem teljesen ugyanúgy: ahogy ott erőlködött, hangjában és mozdulataiban Harry valami mindenre elszánt, elkeseredett dacot vélt felfedezni, amely a sikertelen próbálkozások előrehaladtával csak egyre tovább fokozódott. Már szinte kiabált, és rohamosan növekvő elégedetlenségről tanúskodva próbált meg érvényt szerezni akaratának. Harry már éppen azon kezdett aggódni, az egyenruhások vajon mikor fognak fizikai erőszakhoz folyamodni a feltüzelt bajkeverő lecsillapítása érdekében, amikor az hirtelenül valami egészen váratlant húzott: hangosan kiáltott valamit (ami Harry számára egyértelműen spanyol nyelvű káromkodásnak tűnt), majd két csuklóját az ütőereknél összeszorítva a rendőrök felé nyújtotta - mintegy jelezvén: őt már nem érdekli senki és semmi, jöhet a bilincs, indulhatnak a fogdába.

Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy talán most lenne érdemes bólogatnia. A történések ezen pontján bizonyára már amúgy sem volt visszaút, cimborája jó eséllyel eljátszotta minden esélyüket a dolog békés rendezésére vonatkozóan, így aztán akár bele is mehetett a játékba. Összeszedte hát minden bátorságát, határozottságot színlelve a rendőrök felé fordult, és erélyesen bólogatni kezdett.

Mintha nem számítottak volna ilyen heves ellenállásra, rendőrök arcára egy pillanat erejéig furcsálló döbbenet ült ki. Az alkalmat kihasználva Harry gyorsan társára pillantott. A magyar fiú arca kipirosodott, szeme szikrázott, összeszorított, előrenyújtott kezében pedig továbbra is görcsösen szorongatta a gyűrött bankókat. Ha nem az ő bőrére ment volna a játék, Harry talán egészen mulatságosnak tartotta volna az abszurd jelenetet, de így, élesben, inkább bukásra ítélt, elkeseredett utóvédharcnak tűnt az egész.

Hirtelen hangos nevetés törte meg a feszült csendet. Harry összerezdült, és visszakapta a tekintetét az egyenruhás alakokra. A jobb felől álló rendőr szemmel láthatóan nem osztotta Harry aggodalmait, és a brit fiú legnagyobb meglepetésére kitörő röhögéssel jutalmazta a nem mindennapi mutatványt. Rövidesen társa is becsatlakozott, és néhol egymásra, néhol az összeszorított csuklójú szakállas srácra mutogatva hosszasan hahotáztak a dolgon. Amikor kissé lecsillapodtak a kedélyek, szóltak pár szót egymáshoz, aztán egyikük mosolyogva előrenyúlt, és elvette a felkínált pénzösszeget. A magyar fiú és Harry egyszerre sóhajtott fel. Szinte hihetetlen, de sikerült! Rázós volt, de sikerült!

A rendőrök intéztek még pár intő jellegű mondatot feléjük, és egy rövid, de annál szívélyesebb elköszönés után (régi jó üzletfelek között ez már csak így szokás) neki is indultak újabb áldozatokra vadászni. Azaz nekiindultak volna, de mintha csak Harry idegeit akarta volna tovább borzolni, diadalmámorban úszó cimborájának ismét sikerült bebizonyítania: ha mexikóvárosi görbe éjszakákról van szó, egy alaposan berumozott magyarnál kellemetlenebb útitársat elképzelni sem lehet.

– Ezt figyeld, most jön csak a java! – közölte olyan csillogással a szemében, amit Harry csak valamiféle hirtelen jött őrület első jeleként tudott értelmezni. Az addigra még csak alig pár méternyire jutó rendőrök után kiáltott, gyorsan odasietett hozzájuk, és tett valami ajánlatot, amire ismét megdöbbent arckifejezés és hangos nevetés volt a válasz. Pár mondatot váltottak még, aztán a magyar srác Harry felé intett:

– Gyere, elvisznek minket!

– Hogy micsoda? – döbbent meg Harry. – Mármint, hogy minket, haza?

­– Persze! A taxipénzünket elvették, az a minimum, hogy hazavisznek minket! A söröket is hozd ­– sürgette fontoskodva Harryt –drágán megfizettünk értük.

‹‹ 4 ››

A rendőrautó hátsó ülésén már kifejezetten oldott hangulatban folyt a beszélgetés. A két részeg törvényszegő derűsen sörözgetett a ráccsal leválasztott utastérben, miközben az autó elejében a rendőrök is jól szórakoztak a kialakult helyzeten. Újdonsült ügyfeleik legnagyobb megelégedésére rövidesen még a szirénát is felkapcsolták, ami kellemesen simult bele a hangszórókból bömbölő latin-amerikai gengszterrap lágy lüktetésébe.

A két fiú örömteli mámorodottsággal, egymást félbeszakítva emlegette fel az alkufolyamat legizzasztóbb pillanatait. Harry töredelmesen bevallotta, hogy nem bízott egész végig az akció sikerében, amire a magyar srác legyintve elismerte, hogy bizony ő is alaposan megijedt, és komoly pénzben fogadni ő sem mert volna magára.

– Tulajdonképpen az egyetlen szerencsénk, hogy úgy berúgtunk az utolsó kocsmában – fejtegette álláspontját. – Józanul legalább kétszer ennyire összetojtam volna magam, és fele ilyen jól sem beszéltem volna spanyolul!

Ezt hallgatva Harry gyorsan kifejezte a kezében tartott sörösdoboz felé is soha nem érzett háláját, amin mindketten jót nevettek. Pár perc sem telt bele, megérkeztek a hostelhez (a szirénahasználat megindoklása érdekében a kormánynál ülő rendőr alaposan odalépett a gázpedálra), megköszönték a fuvart, és újfent érzékeny búcsút vettek egymástól.

A hostel indokolatlanul magas küszöbén óvatosan átlépve aztán kitörő örömmel nyugtázták, hogy addigra a norvég lányok is visszatértek az előadásukról. Gyorsan lehuppantak közéjük, rendeltek egy jegesvödörre való hideg sört, és nekikezdtek elmesélni kalandjaikat, mérnöki alapossággal kitérve minden apró kis részletre, és minden hősies mozzanatra. Ami azt illeti, a magyar fiú kissé talán el is ragadtatta magát a beszámoló közben, és utólag enyhén túlhangsúlyozta saját érdemeit, nem is beszélve a helyzet súlyosságáról - Harry azonban a lányok ragyogó arcát elnézve ezért igazán nem tudott megharagudni. ­– A cél szentesíti az eszközt­ – gondolta magában, majd a sikert hozó csuklómozdulatot megelőző parancsnak utólag is eleget téve teljes komolysággal nézett maga elé, és meggyőzően bólogatott.