Helyi idő szerint valamikor este 8 körül érkeztem meg az országba, az utazástól elgémberedett végtagokkal, sajgó derékkal, meglehetően elcsigázott állapotban. Mondjuk így: az Atlanti-óceán felett átkelve volt időm megállapítani, hogy annak idején az Airbus-okat megálmodó mérnökök nem az én térbeli dimenzióimat vették zsinórmértékül a turistaosztály költséghatékony megtervezésekor – ezen döntésüket pedig, bár közgazdászként teljesen érthetőnek tartom, magánemberként igencsak nehezemre esik megbocsátani.

Szerencsére a leszállást követő élmények hamar feledtették a kényelmetlenségeket. Az El Dorado reptér kapuján kilépve egy roppant megnyerő, makulátlan fehér ingben pompázó, középkorú taxisofőrrel akadt össze a tekintetünk. Szerelem volt első látásra. A szemkontaktust végig fenntartva átfurakodott az izgatottan váró sokaságon, karon ragadott, és már húzott is magával. Én hagytam. Tetszett a határozott fellépése, a célratörő, magabiztos tekintete, és hogy kérdés nélkül tudta, szükségem van rá. Vagy 20 métert tehettünk meg így, míg egy általam kellőképpen meghittnek ítélt szemeteskuka mellett megállásra kényszerítettem. Egyrészt éppen ideje volt 12 óra nyomorúságos egyhelyben ülés után röviden hódolnom a dohánytermékek iránt érzett rajongásomnak, másrészt úgy éreztem, lelkiségre alapuló kapcsolatunkat jó volna lassan szellemi tartalommal is megtölteni. Ez a közös nyelv hiánya miatt meglehetősen nehézkésnek bizonyult, de mi persze nem estünk kétségbe. Hamar megértettettük a másikkal egymás nevét, korát, származási helyét, a tervezett közös kaland célját és anyagi vonzatát – tehát mindent, ami a bimbózó viszony ezen pontján feltétlenül szükségesnek bizonyult. Már éppen kezdtem magam komfortosan érezni társaságában, mikor hirtelen az órájára nézett, és parkolójegyét lobogtatva, hevesen gesztikulálva jelezte, cigarettámat most leszek szíves nem végig szívni, az élet rövid, itt az ideje beteljesíteni közös végzetünket. Újra karon ragadott, és már suhantunk is tovább a kedélyesen ránk köszönő taxis kollégák, bőröndjüket vonszoló ernyedt utazók, újabb és újabb szemeteskukák között, mígnem végül megérkeztünk az ütött-kopott Chevrolet-hoz, melybe beszállva szédítő gyorsasággal, és a közlekedési szabályokat általam meglehetősen szabadosnak ítélt módon értelmezve nekivágtunk a Bogotá-i éjszakának.

A köztünk húzódó nyelvi szakadékot a Google Translator segítségével áthidalva beszélgetni kezdtünk a visszapillantó tükréről lógó hologramos Jézus képről, illetve az azon keresztül megnyilvánuló istenhitéről, az egyetemen tanuló tehetséges gyermekeiről (akik létezése gyorsan bizonyítást is nyert a kopott bőrtárcájából előhúzott gyűrött igazolványképeken keresztül), a 20 éves taxis karrierjéről, a salsa-ról, a helyi nőkről. Hasznos tanácsokkal látott el arra vonatkozólag, mely helyeket érdemes meglátogatnom a városban és az országban, illetve melyeket kerüljem el messziről. Kipróbálásra érdemes helyi ételeket ajánlott, illetve elárulta, ő is szívesen főz a családjára, ha teheti. Mosolyogva és jókedvűen beszámolt az általa (is) tragikusként értékelt politikai helyzetről, majd áttért a rendőri korrupcióra, az erőszakos bűncselekményekre, a drogkereskedelemre - utóbbira kissé talán túl nagy hangsúlyt is fektetve. Udvariasan felajánlotta, hogy amennyiben ilyen jellegű motivációktól hajtva érkeztem volna az országba, segítségemre lehet: bár ő családos ember lévén nyilván nem foglalkozik ilyesmivel, ha szeretném, megadhatja egy kedves kollégája elérhetőségét. Rövid nyelvleckét adott az általa legfontosabbnak ítélt spanyol kifejezésekből, és kitörő nevetéssel jutalmazta ügyetlen szárnypróbálgatásaimat. 

Az öreg Chevrolet és az idő csak repült, mi pedig önfeledten lubickoltunk kérészéletű románcunk örömeiben. A hostel környékére érve megkért, mitfahrerkedjek egy picit, nem túl ismerős a környéken. Pár eltévesztett balkanyar és némi szitkozódás után végül megérkeztünk a szálláshelyemhez. Bár mindketten tudtuk az elejétől fogva, hogy a búcsú pillanata elkerülhetetlen, az nyers, rideg valóságában mégis szívszorítóan hatott. Én maradtam volna még egy picit, de ő megtörte a csendet: kissé zavartan hadart valamit spanyolul, majd a telefonomra mutatott. A hívógombokon bepötyögte az előre megbeszélt díj másfélszeresét, majd visszaadta a készüléket a kezembe. Azok után, amin együtt átmentünk, próbálkozása nem esett jól, de tudván, hogy az emberekből furcsa reakciót válthatnak ki az efféle intenzív érzelmi helyzetek, nem tudtam rá igazán megharagudni. Fejcsóválva leszámoltam neki az eredeti összeget és a kezébe nyomtam. Egy pillanatra megdöbbenést színlelt, de aztán elmosolyodott. „Es correcto, gringo” – adta tudtomra a helyzetbe és az árba való belenyugvását egy kacsintás kíséretében, majd kioldotta az ajtón a zárat.

12 napot töltöttem el az országban azóta, és egyre inkább az az érzésem, hogy ez az úriember személyében megtestesíti egész Kolumbiát, annak minden szimpatikus, izgalmas, taszító és visszás tulajdonságával együtt. Roppant közvetlen, energikus emberek által lakott hely ez, tele optimizmussal és fejlődési potenciállal - ugyanakkor érdemes észnél lenni: az általános jogi és erkölcsi szabályok – hasonlóan a záróvonalakhoz és piros lámpákhoz – a világ ezen részén korlátozottabb visszatartó erővel bírnak.