Célszerű lett volna egy picit jobban utánanézni, hova is száll le a gépem pontosan – Bogotá ugyanis a tengertől számítva 2600 méteres magasságban fekszik, ennek megfelelően kifejezetten hűvös hely. Napközben nem jellemző, hogy 20 foknál feljebb kúszna a hőmérő higanyszála, viszont éjszaka be-bekacsint 10 fok alá. Engem az ilyesmi egyébként különösebben nem zavar, remekül érzem magam lenge öltözetben ilyen időben is, a helyiek viszont láthatóan jókat derültek rajtam, amikor is megérkezésem másnapján rövidnadrágban, mintás nyári ingben kiültem a virágpiac mellé reggelizni egy bizalomgerjesztő illatot árasztó pékség teraszán egyedüliként árválkodó kis asztalhoz.

Egészen idilli reggelinek indult: hamar megállapodtunk a jókedvű pékkel, hogy közös nyelv híján kész vagyok teljes mértékben a szakértelmére bízni magam: hozzon csak, amit jónak lát, én megeszem, megiszom, de korán reggel hosszasan mutogatni és találgatni nincs túl sok kedvem. Leültem hát, és vártam. Hosszasan csodáltam a szemközt sorakozó virágosbódék színes kínálatát, az előttük elhaladó járókelők reggeli igyekezetét, a portékájukat fennhangon kínáló mozgóárusok kitartó üvöltözését és az utcasarkon egymásra stócolt teli szemeteszsákok művészi kompozícióját. Mélyeket szippantottam cigarettámból és a feltehetően hasonló károsanyag-tartalommal bíró nagyvárosi levegőből, majd örömmel konstatáltam, hogy az időközben elém helyezett gőzölgő feketekávé színvilágát tekintve milyen pompás kontraszttal szolgál a virágpiac színkavalkádjához, ugyanakkor milyen jól passzol a szemeteszsákok mögött 20 fős csoportban, állig felfegyverkezve ácsorgó rohamrendőrök ruházatához. Talán éppen ez a felismerés vezethette azt a két daliás fiatalembert is, akik társaiktól elválva a pékség felé vették az irányt, hogy rendelésük leadása után sisakrostélyukat fel-, sötét kámzsájukat pedig lehajtván hozzám is intézzenek valami rejtélyes kérdést, majd értetlenkedésemet széles mosollyal jutalmazva helyet foglaljanak aprócska asztalomnál. Határozottan úgy éreztem, hogy kora reggel ide, nyelvi korlátok oda, a történések ezen pontján bizonyára megtérülhet hosszasan mutogatni, találgatni és fordítóprogrammal szerencsétlenkedni. Mint voltak szívesek felvilágosítani, előző este, míg én a hostelben ünnepeltem szerencsés megérkezésemet a többi utazó társaságában, ők legnagyobb sajnálatukra heves utcai összecsapásokban voltak kénytelenek részt venni, mely összecsapásokat szilárd álláspontjuk szerint a kormányellenes, anarchista tüntetők kezdeményezték, akiknek szemmel láthatóan már semmi sem szent, ha egy kis balhézásra van lehetőségük - erről egyébként másnap egy csillogó szemű helyi lány meglehetősen másképpen vélekedett, sőt, hevesen gesztikulálva biztosított afelől, hogy a kolumbiai rendőrök egytől egyig korrupt disznó gazemberek, akik a még korruptabb, még disznóbb gazember politikai elit védelme mellett csak a saját zsebüket tömik, esetleg nőket erőszakolnak, ha egyéb dolguk nincs éppen. Én persze ezekről a vádakról ekkor még mit sem sejtettem, így hamar szolidaritásomról biztosítottam a velem egyébként roppant kedvesen és kedélyesen társalgó tisztviselőket, majd miután pék cimborámtól megkapták kávéjukat és felálltak az asztalomtól, érzékeny búcsút vettünk egymástól. Utólag belegondolva sem tűntek egyébként elvetemült gazembereknek, vagy erőszaktevőknek, nemhogy ott, a kedélyes asztaltársaságban - ebben a kérdésben mindenesetre nem szeretnék igazságot tenni. Egyrészt másnap délutánra meglehetősen elfogulttá váltam a témát illetően, másrészt a rendőr urakkal nem volt alkalmam olyan részletesen megismerkedni, mint a fentebb említett, kormányellenes, anarchista bajkeverővel.

Öröm az ürömben, hogy a rendőri védőital mellett megérkezett várva várt reggelim is: csontleves egy tisztességes méretű főtt krumplival, rántotta és egy croissantra hajazó péksütemény. Bár nincs kétségem afelől, hogy a velem gentleman’s dealt kötő pék barátom és lelkes kollégái minden tőlük telhetőt megtettek igényeim kielégítése érdekében, nem voltam túlságosan elragadtatva reggelim elfogyasztása után. A kiváló minőségű kávé után igazán lehangoló hatást gyakorolt az íztelen, zavaros csontlé, az előrecsomagolt pékárukra hajazó croissant – a rántotta viszont príma volt, meg kell hagyni. Pedig így utólag visszagondolva (és 25 napnyi kulináris tapasztalattal felvértezve) a helyi viszonyokhoz képest nem is volt átlag alatti a koszt: legyenek bármennyire mosolygós, jókedvű, reményteli emberek ezek a kolumbiaiak, pozitív energiáikat a gasztronómiába még nem sikerült igazán becsatornázniuk. Valami különös, számomra egyelőre érthetetlen oknál fogva roppant mód ódzkodnak ugyanis a fűszerek használatától – középszerű leveseik mellett javarészt mindenféle burgonyaszerű gumókat, rizst, és enyhén sózott frissensülteket fogyasztanak. Nem kombinálják túl a dolgokat, meg kell hagyni. A gyümölcsök ugyanakkor első osztályúak. Egy-két napig még igyekeztem számontartani az változatos színű, ízű és állagú, számomra teljesen ismeretlen terméseket, de aztán feladtam: pár kivételtől eltekintve mindegyik kiváló, nem igazán lőhet mellé az ember, akármelyiket is kóstolja.

Bogotá egyébiránt szuper hely. Igazi nagyváros: hangos, poros, zsúfolt, de számos csodát rejt. Mint megtudtam, a helyieket, akiket attól függően, hányadik generációs fővárosi lakosok, rolo-nak vagy cachao-nak hívnak az országon belül, kifejezetten hűvös és távolságtartó embereknek tartják honfitársaik. Ez egyrészt mulatságos, másrészt érthető: mulatságos, mert engem már a bogotái lakosok temperamentuma is lenyűgözött – ugyanakkor érthető, mert ez a tenger felé haladva tényleg csak fokozódik. Nagyságrendekkel többet mosolyognak, mint mi, hangosan nevetnek. Nagyon kedves, udvarias emberek élnek itt, akik még a magamfajta spanyolul nem beszélő gringóval szemben is nagyfokú nyitottságot és türelmet tanúsítanak. A buszon a melléd leülő felebarátod mosollyal köszönt, sőt, ha az utcán egy szembejövővel összeakad a tekinteted, nem ritka, hogy biccentéssel nyugtázza, nem végzetes tévedésről van szó, amit mielőbb szemlesütve korrigálni volna ildomos. Igenis láttátok egymást, visszavonhatatlanul találkoztatok, megosztottátok egymással a létezés ezen apró kis részletét, nincs más hátra mint kinyilvánítani a nyilvánvalót: szervusz idegen!

Említésre méltó a helyiek érintéshez való, a miénktől gyökeresen eltérő viszonya. A pincér nevetve meglapogatja a vállad, ha valami mulatságos dolgot találnál mondani, a hostelben a recepciós a kezednél fogva vezet végig az épületen, a zöldségárus néni kötelességének érzi megemelni a karod, hogy a hónod alá bújva nevessen fennhangon kollégáival méretbeli különbségeiteken, a lányok 15 perc ismerkedés után már a hajadban turkálnak. Az első pár napban még furcsálltam ezt a közvetlen fogdosósdit, de aztán hamar megszokja az ember. Ki tudja, lehet, még hiányozni is fog.